Az úgy volt, hogy valakinek azt mondtam, mi nem szoktuk elkapni az influenzát. Mint tudjuk, Isten nem ver bottal, meg ott van Murphy meg az ő törvénye is. Szó, ami szó, influenza egy sértődékeny klimaxos nő, aki most megmutatta. Több körben. Nem lehet megmondani, ki kezdte, hányszor, melyik tünet volt influenza, melyik valami kis ráadás. Mindenestre olyan történt, ami eddig sosem, a gyerekek is megmaradtak az ágyban két teljes napig. Megnéztünk száz mesét, gyerekfilmet, ágynyugalomban, ahogy illik. Nekem az elmúlt hét valami homályos köd csak, most is red-bullt iszok, mert a vérnyomásom akármi per 41. Ezzel már lassan illene elájulni, nem? Én csak szédülök kicsit. Szerencsére mindig van itthon red-bull, mióta egy kedves orvos barátom azt tanácsolta, hogy a migrénemet algopyrin red-bull kombóval kezeljem. Én ilyen tekintélytisztelő vagyok, szót fogadok, pláne, hogy kiderült, tényleg működik. Ja, tegnap olvastam, hogy a Magyarországon kapható energiaitalokban nem lehet taurin. Ezt kár volt elolvasni, mert állítólag pont ez a taurin jó a migrénre az algopyrinnel együtt. Ha csak mint placebo hatott, akkor most bevittem magamnak egy gyomrost azzal, hogy erről a szörnyűségről tudomást szereztem. Most csak azt nem tudom, hogy ez a szerencsétlen red-bull itt előttem Ferihegyi-e (vagy hogy a bánatban hívják manapság), azaz taurinmentes, vagy dortmundi? Basszus, magyar. Taurin helyett arginin van benne. Az meg mi a rosseb? Mindegy, a cikk megnyugtatott, hogy a macskakajában van taurin továbbra is, legfeljebb rászokok arra. Itt meg egyébként algopyrin nincs, úgyhogy komoly erőfeszítés egy ilyen nemzetközi kúrát összehozni.

Na, kicsit eltértem a tárgytól. Ami… Mi is? :)

Most nem fogok arról írni, hogy egy-egy szülői értekezlet után az ember mindig meginog, hogy tényleg haza akar-e menni. Amikor elmondják, hogy volt-lesz matek konferencia, mert a gyerekeknek meg kell tanulni érvelniük amellett, amit tudnak, és ez a „konferencia” pont arról szól, hogy nyilvánosan védjék meg az álláspontjukat. Pont ezért készítenek plakátokat is projektekről. Meg hogy angolt is elkezdenek heti két órában tanulni, de kizárólag olyan módszerekkel, ami pl. nem igényli, hogy legyen füzetük, mert az első angol szót majd másfél év múlva fogják leírni, ellenben addig direktben, mutatom-csináld-mondd-beszélj módszerrel tanulnak (megjegyzem, ahogyan R. a németet, meglehetősen hatékonyan, ez most már napról napra biztosabb). Csak remélem, hogy tömegével kapom majd a kommenteket, hogy otthon is vannak ilyenek. Please.

Inkább arról gondoltam írni, hogy hogyan karneváloznak errefelé a népek. Kezdjük azzal, hogy már másfél hónapja megjelentek az első plakátok a mértéktelen alkoholfogyasztás ellen. Ami egyébként a fiatalok között a legelterjedtebb és tényleg aggasztó méreteket ölt, ahogy most hirtelen néhány cikkbe belenéztem. Bárki, akit arról kérdeztem, mi lesz itt Rosenmontag-on (febr 16, munkaszünet a legtöbb helyen, városi felvonulásokkal), mindenki elsőként említette, hogy mindenki iszik, hátizsákkal járják a fiatalok-nem annyira fiatalok jelmezben az utcát, csörög a hátukon a sörellátmány. Aztán már nem csörög, hanem kotyog a gyomorban, aztán meg… placcsan a járdán. Szó, mi szó, sokat ment a mentő február 16-án. Igazán nagy karneváli felvonulás Kölnben van, de oda el sem mertünk menni, látatlanban túl nagynak ítéltük meg a tömeget. Jó lesz nekünk a helyi felvonulás is.

Azt sem tudom szó nélkül hagyni, hogy mennyire szomorúan veszem tudomásul, hogy nem az a legnagyobb félelmem, hogy lehánynak-e a karneválon. Hanem egyáltalán eszembe jut, hogy milyen jó célpont egy ilyen tömegrendezvény mindenféle őrült célokra. Ennyi jólétben élő hülye nyugati egy helyen. Állítólag a közelben egy rendezvényt előző nap lemondtak, teljesen konkrét terrorfenyegetettség miatt. Mivan?! Egyszer a délután folyamán elgondolkodtam azon, hogy lenne-e lélekjelenlétem, ha bármi történne, hogy ne a tömeggel sodródjak, ne a pánik vezéreljen, hanem tudatosan meneküljek. Tudjuk be az influenzának a hülye gondolatokat, és persze soha ne kelljen kipróbálni, mire lennék képes.

Az ovis, iskolás és magyar farsangot a betegség kezdeti stádiumában sikerült letudni szerencsére. A kalózlány és a lovag ehetett annyi gumicokrot, amennyi csak belefért, illetve a magyar farsangon a házi készítésű stifolderes szenyó csúszott a legjobban . (A német anyukák gyakran "sütnek" gumicukrot mindenféle alkalmakra.) Kétséges volt az is, kijutunk-e a nagy attrakcióra, a felvonulásra, de kedvenc betegségünk hagyott hétfőn is egy kis szusszanásnyi időt, épp járóképesek voltunk, sütött a nap, kimentünk. Tapasztalt barátokkal mentünk, akik tudták hova érdemes és hova nem érdemes menni. Ja, meg hogy vigyünk magunkkal szatyrot, legyen mibe gyűjteni a felvonuló autókról dobált mértéktelen mennyiségű édességet. Arra már nem volt erőnk, hogy be is öltözzünk, ezzel a kisebbséghez tartoztunk, lássuk be. Mondjuk terroristának öltözni manapság több mint vicces. De húzta a biciklin az ősember az utánfutóban szállított ősgyereket, rab-bohóc-oroszlán-pókember-szellemírtó-Pippin és társai is jöttek-mentek százával a városban. A felvonulós konvoj 110 körüli autóból állt, mintegy 2,5-3 óráig tartott, amíg elvonultak előttünk. Egy darabig szórakoztató volt, aztán meg már nem annyira, de ez már habitus kérdése. Nameg D. láza közben felment, az éppen nulla felé tendáló állóképességemmel cipeltem a 6 éves gyereket (mert persze ilyenkor apa nem jó), úgyhogy örömünk nem volt maradéktalan. De ott voltunk, jövőre már nem leszünk itt, szóval helyén volt, hogy részt vettünk a népünnepélyen. Münster, Karnevál, 2015., kipipálva. Jöhet a tavasz!

Örök dilemma marad, hol vannak az okozati összefüggések. Mi múlik min. Miért van az, hogy Münsterben rend van és tisztaság (akkor is, amikor nem: egy fesztivál után van sok szemét; ősszel, a hulló falevelek között, a friss hóban itt sem gyorsregálásúak a takarítóbrigádok), ellenben Brüsszelről az a benyomásom, hogy piszkos. Simán elmenne egy kelet-európai nagyvárosnak, a bűzös metrólejárókkal, a piszkos metrókkal, a szürke, foltos, kopott házfalakkal. Persze most ne a jajderomantikus szűk belvárosra gondoljunk a pisilő fiúval, a városházával meg a St. Michel katedrálissal, hanem ennél egy kicsit tágabb összképre. A szűkös, piszkos mellékhelyiségekre. Pfuj. Büdös (olyan igazán áporodott) emberszagot sem éreztem jó ideje. Nem kérdés, hogy ez itt nem a pénzen múlik. Magamon is megdöbbenek, amikor egyből feltolulnak bennem a franciák tisztálkodással kapcsolatos igénytelenségével összefüggő sztereotípiák. Rém gyarló az ember, és hamar beszívják ezek az általánosságok, ha alapot talál rá. Ja, ha már itt tartunk, tényleg csak franciául akarnak beszélni. Az étlapok, feliratok franciák (esetleg flamandok). Brüsszelben! Emlékszünk, ugye: az EU fővárosának is nevezik, komoly bevándorló cél- és központ.

Pedig objektíve szép a város. Szűk kis utcák a belvárosban, ekletktikus utcaképek (ez a káosz szofisztikált változata? :)), macskakövekkel, temérdek belga csoki bolttal és gofri- és söráruldával. Olyan igazi romantikus sétára való. Reggel egy kellemes kávézóban, frissen sült finomságok, saláták között igazán úgy éreztem magam, mintha filmet néznék. R-val azon röhögcséltünk az ablakon kifele bámulva, hogyan, hányféleképpen öltöznek az emberek. Voltak egész vicces összeállítások is. Azt írja az útikönyv, hogy a belgák azzal szeretik kimutatni az egyéniségüket, hogy különbözni akarnak. Ezért olyan változatos az utcakép is, mert a szomszédtól is különbözni akarnak, és ha az alacsonyabb házat épített, akkor a szomszéd tutira magas keskenyet fog. Lenne is ennek egy bájossága, ha… De nem mindenhol van. Van, ahol szimplán rendezetlen és rendetlen az egész. Aztán persze ott vannak a hatalmas üvegpaloták, a leginkább EU-s intézményeknek otthont adó kolosszusok. Mondtam G-nek, ne itt keressen munkát. Nem szerettünk egymásba, én és Brüsszel. Van ilyen. Pedig hamar elhangzott az első kiáltás, hogy ”Anya, apa, itt is tudnak magyarul írni!”, gyorsan megvolt az első magyar nyelvű matrica egy utcai (graffitivel össze-vissza firkált) szoborszerűségen. Pár utcával odébb, a St. Michel katedrális mögött magyar zászlóba futottunk, ott működik a Balassi Intézet helyi tagozata, valószínűleg magyar gyerekeknek szóló program futhatott szombat délelőtt, sorban szálltak ki a kisgyerekes magyar családok a meg- megálló autókból.

A világkiállításból megmaradt Atomium (a vasatom 165 milliárdszorosa – asszem) jegypénztárában ülő eladó is tudott néhány szót magyarul. Ide jókor érkeztünk, mert mire belülről végigjártuk és kigyönyörködhettük magunkat a ’60-’70-es évek műanyag-kultuszában (bútorok, használati tárgyak, ruhák), meg az egy-egy atomból elénk táruló brüsszeli kilátásban, besötétedett és megcsodálhattuk kivilágítva is ezt a monstrumot. Aztán találtunk egy századelejinek tetsző körhintát és egy spanyol éttermet, ahol kellemesen zárhattuk a napot. Meg a hétvégét is, mert még aznap éjjel R. lebetegedett, úgyhogy a vasárnap arról szólt, hogy őt talpra állítsuk és valahogyan kibírjuk a 4 órás utat vissza, Münsterbe. Apropó, vonat. Még odafele D-vel együtt meglepve tapasztaltuk (mi ketten vagyunk a családban azok, akik a hintát sem bírják), hogy a 240km/h-val száguldó vonatnak van valami hajós, himbálózó jellege. Hogy az ezzel együtt járó kellemetlenségeket megelőzzük, bizony, Daedalont kellett bevennünk. Ez igazából halálosan röhejes. De itt és most mondtam le örökre a titokban tervezgetett norvégiai fjordokban történő álomhajós körutazásról. Nem sokat élveznénk belőle.

Rudolf, a rénszarvas zenéjére táncol R. a nappaliban. D. az apjával az udvaron focizik. Nyugalmas vasárnap késő délután. Már-már otthonos. Mint ahogyan meglepően otthonos volt visszaérkezni a kéthetes otthoni karácsonyból is. Otthon lenni nagyon jó volt, de nem volt rossz visszajönni sem. Nemhogy megkezdődött az új év, de észrevétlenül eltelt a január, és mint tudjuk: „január, február, itt a nyár”. Tartalmas évnek ígérkezik ez is.

Hamburgban már nem működik az a rendszer, ami most itt „megkeseríti” az életünket: D-ot délben elhozom az oviból, hóban-esőben hazaverekedjük magunkat, hogy aztán két órakor visszavigyem. Más tartományokban úgy tűnik, már belátták, hogy mekkora őrültség ez. Azon mellékes körülmény mellett, hogy kikészíti a gyereket az anyjával együtt a napi négyszeri oda-vissza út, azért az sem elhanyagolható, hogy egy többgyerekes anyának sok-sok évre lehetetlenné teszi a munkaerőpiacra való visszatérést. És amellett, hogy anya nem „termel”, ne mondja nekem senki, hogy nem lesz depressziós, amikor éveken keresztül semmi mást nem csinál, mint fel-alá mászkál a lakás és az óvoda között. Színtiszta elmebaj. Hogy miért csináljuk mégis? A nyelvtanulásért. Szorít az idő, ki kell használni. D. egyébként élvezi a délutánokat, és mintha tényleg elkezdene pötyögni németül ezt-azt. Nálunk annyival színesedik a történet, hogy ez az az időszak, ez a délutáni két óra, amit arra tudunk használni, hogy R-val tanuljuk a magyar másodikos tananyagot. Úgyhogy 2.10-kor leadom D-t az oviban (így ér oda a busz), 2.30-kor felszedem R-t az iskolában, akivel van így 1 óra 15 percünk, hogy tanuljunk, aztán rohanunk D-ért vissza az oviba. Elég stresszes ez önmagában is, hát még azzal a remek új szabállyal, amit otthon most sikerült bevezetni, azaz, hogy a gyerek osztályismétlését csak első osztályban kérheti a szülő, utána már csak megbukni lehet. Na, most, amikor mi úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk ezt az évet, még úgy hozhattuk meg a döntésünket, hogy na, bumm, ha nem lesz idő haladni a tananyaggal, akkor R. évet ismétel, ’oszt jó napot. Most nem, most meg kell buknia ahhoz, hogy újra másodikos lehessen. Azért ettől megkímélném a gyereket, ha lehet. Bízom azért a magyar kreatív jogalkalmazásban, ha esetleg úgy alakul, hogy nem érünk végig a tananyagon, akkor, ha lehet, vizsga nélkül buktassák meg a gyereket, jó esetben észre sem veszi a bizonyítványában. Persze ez iskolaváltást jelent (hogy ne legyen neki kellemetlen, hogy a volt osztálytársaitól egy évet látványosan lemarad), de ezzel eddig is számoltunk.

Szóval, házitanító lettem. Azzal már régen leszámoltam, hogy kár, hogy nem mentem tanárnak, mert kiderült, hogy egész egyszerűen nincs türelmem magyarázni evidensnek tűnő dolgokat. Vagyis ennyire nem vagyok gáz, egyszer szívesen elmondom, de nem értem, ha a másik nem érti meg. Ha azt a számot keressük, amihez ha nyolcat hozzáadunk, akkor huszonkettő meg négyet kapunk, akkor miért nem evidens, hogy a huszonhatból el kell venni a nyolcat? Állandóan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy R. minden eddigi tanára szerint jó matekból, úgyhogy biztos, hogy én vagyok maximalista. Az ilyen meg ne menjen tanárnak. Most meg mégis egy héten három nap (egyéb elfoglaltságok miatt nem minden nap) az iskolához közeli pékségben teázunk és közben tanulunk. Rettegve vártam, hogy fogom ezt viselni, de örömmel jelenthetem, hogy egészen jól. R. pedig kifejezetten élvezi a nagylányos teázást. De nem lennék én, ha nem azt várnám, hogy mikor ér véget a kezdeti lendület. Bármelyikünk részéről.

Mindeközben elkezdtem újra, egy új nyelviskolába járni. Amit most éppen ott is hagyok. Akik ott tanítanak, na, azoknak sem kellett volna tanárnak menniük. Egész egyszerűen idegesítjük őket. Két hetet húztam le ott, esküszöm, két egybefüggő mondatot nem mondtam ezen idő alatt, de a Partizip I. és II. magyarázata több órát kitett. Szívesen magyaráznak, csak ne szóljunk bele, ha kérdeznek, akkor is csak egy megoldás létezik a fejükben, ha nem azt adjuk vissza, ingerültek lesznek. Esküszöm. Tulajdonképp vicces, de viccből nem szívesen fizetek. Úgyhogy holnap megyek egy új csoportba. Nagy szerencsém van, ahova ősszel jártam, épp most indít egy nekem passzoló(nak látszó) csoportot, az egyik tanár ráadásul ugyanaz, mint korábban. Reménykedek, hogy itt megint olyan jó lesz, mint ősszel volt. Az a csoport azóta is hiányzik, de hát nagyrészük már nincs is Münsterben.

Lássuk, mit hozott még az új év: a gyerekek capoeirara járnak, találtunk egy magyar-német nyelvű nénit gyerekfelügyelőnek, voltunk a holland tengerparton egy hétvégét, épp most készülünk Brüsszelbe, néha esik a hó, egyszer már majdnem befagyott az Aasee, vettünk éves bérletet az állatkertbe, ja, és találtunk nyárra lakást. Úgyhogy annak a réme elvonult, hogy egész egyszerűen lakáshiány miatt hamarabb haza kelljen mennünk, ugyanakkor egyre erősebben kísért, hogy a következő hat hónapban kétszer költözünk Münsteren belül és egyszer haza, Pécsre. Mondom, hogy tartalmas lesz. Már megrendeltem az amazonon a vákuumzsákokat, amiben hangyányi méretre zsugorítom a ruhatárunkat.  

Úgy nézem, életforma errefelé a karácsonyi vásár. Gyakorlatilag minden bokorban van egy Weihnachtsmarkt, nem csak Münsterben, de a környékbeli alvóvárosokban és persze, hogy a nagyvárosokban is. Karácsony előtt egy hónappal kezdték, és napról napra nagyobb a tömeg. Mint általában, itt sem a kínálat az érdekes (bármit, ami kellőképpen giccses, meg lehet kapni), hanem a hangulat. Mindenhol van egy kis körhinta, a virsli illata keveredik a forralt boréval és a pörkölt manduláéval. Délelőtt 11-kor nyitnak a bódék, de igazán este öt után élénkül meg a forgalom. Csoportokban érkeznek a turisták és a németek. Hangos baráti társaságok toporognak a hidegben, kezükben az éppen kiválasztott bódé egyedi bögréjét szorongatva.

A vásárok az azokat éppen rendező város jellegzetességeihez igazodnak. Münsterben, a város zegzugosságát kihasználva több kisebb-nagyobb vásár van a belvárosban, Osnabrückben az egész város színes fényárban úszik, hatalmas diótörők és karácsonyi piramisok, meg véletlenszerűen a házak falára vetített kisfilmek között. Ibbenbürenben korcsolyapályát építettek a város főterére, azt veszik körbe a kis faházikók. Telgtében középkori karácsonyi vásárt hirdetnek, mindenféle bolond népek öltöznek be középkori jelmezekbe, és nem csak az árusok, a látogatók is. Lehet itt venni a kertbe sárkányt (kertitörpe helyett), meg lehet nyilazni, szekercét hajigálni, krumpliban ugrálni, falovakra ülni, koncertet hallgatni, forró levest bögréből inni. Jön egy varázsló is, meg sólymászok, produkáltatják a madarakat. A közelben Betlehem-kiállítás is van, nagyon tetszetős. Dortmundban a nagyságra hajtanak. 45m-es karácsonyfa, 3 tonna, 40.000 led-izzóval. Hatalmas. A vásár is, itt egybefügg, valahol ki volt írva, több mint háromszáz standdal. Néhány sarkon zenészek, fogatlan cigányember trombitával, zenekarral kiváló muzsikát játszik. A másik sarkon keresztény fiatalok kórusa énekel ismert dalokat. Nem tudom megállni mosolygás nélkül, amikor észreveszem, hogy egy Azad nevű, keleti szőnyegeket több szinten áruló bolt előtt mondja a fiú a mikrofonba, hogy az egyetlen Isten fiának születését jöttek ünnepelni. A boltban egy másik egyetlen isten által alkotott szabályok miatt néznek olyan jól ki azok a nonfiguratív szőnyegek. A vonat idefele is, odafele is csurig van. Az emberek jönnek- mennek, ötvenes éveikben járó nők, férfiak bandákba verődve, kisiskolásként vihogják végig az utat.

Amikor Münsterben kiszállunk, D. úgy csodálkozik rá a főpályaudvar előtt álló kivilágított fenyőre, mintha nem minden sarkon ilyet látna. Vissza akar fordulni, mert Dortmundban nem vártuk meg, amíg besötétedik és a hatalmas fán kigyúlnak az izzók. Ezt én is sajnálom, de nagyon hideg volt és hosszú volt már a nap így is. A héten még vár ránk az iskolai karácsonyi ünnepség, pogácsát kell sütni. Amely pogácsa sikert arat a padszomszéd kislány anyukájánál. Aki nagyon rendes, igyekszik beszélgetni velünk, a marslakókkal, hamar ki is derül miért: ő maga orosz, az apuka török. Ő aztán tudja, milyen kívülállónak lenni egy társaságban. Paszkal, a fekete bőrű osztálytárs anyukája vadszőke lengyel, itt van a görög anyuka is, és bőrszín, arcforma alapján még jó páran vannak az osztályban, akik maguk vagy felmenőik nem itt születtek. A gyerekek izgatottak, habitusuknak megfelelőn elhadarják a versüket. R. is szerepel, kiejtése alapján nem jön rá a másik oldalamon ülő anyuka, hogy ő a magyar kislány.

Van magyar karácsony is, egy öregek otthonában kapunk egy termet, színpadot. A környékbeli magyarok sokan vannak, egy osztálynyi, legfeljebb kisiskolás korú gyerek várja szüleivel, nagyszüleivel a magyar Mikulást. A szülők el is kezdték szervezni, hogy lehessen intézményesített formában magyar írást-olvasást tanulni. Bár a gyerekek közül csak kevesen beszélnek akcentussal, de különösen a vegyes-házasságban élőknél erre igény mutatkozik. A Mikulás mindent tud a gyerekekről, csillogó szemek mutatják, hogy erre az évre még megmaradt a varázslat. Mert hinni akarnak. R. ugyan megállapítja utána, hogy ez nem az igazi Mikulás volt, látszott a szakállán, de – kérdezi csodálkozva - , akkor honnan tudta, amit mondott? A Mikulás legidősebb fia is gyanakodva kérdezi a nagy késéssel végülis a bulira befutó aput, hogy biztosan nem ő volt-e a Mikulás, de könnyen hagyja magát megnyugtatni, hogy hogyan lehetett volna, hiszen csak most ért ide a munkából.

Kezünkben az engedély, hogy R. igazoltan van távol az iskolától, csütörtökön repülünk haza. Hiába, ez Németország, mondja az igazgató, megállíthatnának e nélkül a reptéren. Egyedül itt karácsonyozni, na, azért az nagyon rossz lenne. Most megszusszanunk, eszünk otthon egy kis hazait, aztán januárban folytatjuk. Gyertyafényes, mézeskalácsillatú karácsony után lássuk, mit tartogat nekünk az a 2015-ös esztendő!

Olyan nehéz nem pátoszosnak lenni. Hogy mennyire őszintén kívánom ezt mindenkinek. Hónapokig összezárva lenni mindenféle népekkel, aztán a kialakuló barátságokban elmélyülni. Kuwaiti-kínia-ukrán társaságban eltölteni egy délutánt. Hogy mik a tanulságok? Bennem minimum van egy heuréka-élmény azzal kapcsolatban, hogy mindenki mennyire „alanyi olvasója” a világnak. Csak és kizárólag az az értelmezési lehetőség létezik számára, amit magával hoz, ami az ő világának szemüvegén keresztül láttatja a világot.

Európában az nem kérdés, hogy játszunk-e Adventot. Lényegtelen, hogy milyen tartalom van mögötte, de egész egyszerűen Európához hozzátartozik, hogy a december már a karácsonyról szól. És akkor ott ülsz egy társaságban, ahol semmit nem jelent a karácsony. Kínában Frühlingfest van, Kuwaitban meg Opferfest, Ukrajnában januári karácsony. És mivel újév január 6 előtt van, ezért az újév a nagyobb buli. Én meg ezekről nem tudok semmit.

Meg arról sem, hogy az arab országokban mindenki olyan jól beszél angolul, hogy az egyetemeken (Szíriát kivéve) kizárólag az angol a munkanyelv, a tanítás nyelve. Hogy a kuwaiti lány nem érti, hogy mi, többiek miért nem beszélünk folyékonyan angolul. Hogy ő három hónapja visel fejkendőt, és egészen magávalragadó látvány, ahogyan nekihevülve magyarázza, hogy az az ő döntése volt. Hogy a lányok pubertás kortól viselik a fejkendőt, ha akarják. Neki csak most jött el az a pillanat - és éppen amiatt, hogy eldöntötte, hogy Európában fog tanulni - hogy fontossá váljék, hogy külsőségekben is kifejezze hitét. És hogy ő nem tudja elmagyarázni, hogy mi a lényegi különbség siíták és szunniták között, de higgyük el, hogy óriási, sokkal nagyobb, mint a keresztények közötti apró kis vitás kérdések. És csak hümmögök, mert még nagyon a nyelvi akadályok ahhoz, hogy belemenjünk a részletekbe, hogy azért erről a zsidók valószínűleg mást gondolnak, meg nem is tudom, meddig lehet elsőre elmenni. A kínai lány őszinte kiakadása, hogy mi a bánatért dönt egy szép, fiatal nő úgy, hogy egy életre eltünteti magát a világ szeme elől, úgy tűnik, még belefér. De az már nem, hogy a fejkendős korszak előtti képeket (rövid szoknyában, blúzban, kibontott, hosszú hajjal) a társaság egyetlen férfitagja is megnézze. Azt csak a nőknek szabad. Barátait is megkérte, hogy töröljék a korábbi képeket róla. Hol jövök akkor én ahhoz, hogy a hite fontosságába, másságába, egyedüliségébe vetett hitét megkérdőjelezzem? És próbálok nem gondolni arra, hogy ez a mély hit vajon radikalizmust is takar-e. (Mentségemre szóljon, most kezdtük el nézni a Homeland-et.)

Ahhoz meg a meglevő korbeli előny kell, hogy felvonjuk a szemöldökünket arra, hogy az osztályából csak a kínai lány kapott vízumot. 18 évesen nem kérdés még, hogy vajon mivel érdemelte ezt ő ki? Pedig az egész osztály Németországba akart jönni. A szülei angol fordításokból élnek. Régebben nagyon jól, most már nem annyira, mert egyre többen tudnak angolul. De már kisgyerekkora óta gyűlik a pénz a tanulmányaira. Kínában csak pénz adnak a rokonok ajándékba, az egészen kis gyerekeknek is, épp e célból. Semmi konkrét elképzelése a világról, vagy hazamegy, vagy nem, ahogyan az élet hozza. Mondjuk, több gyereket szeretne egynél, és ez éppen nem motiválja a hazamenetelre. Kérdeztem, nem lenne-e a bébiszitterünk, erre elnevette magát, hogy ő még életében nem látott kisgyereket. Mivel mindenhol egy gyerek van, a barátai meg vele egyidősek, ő nem tudja, mit kell egy kisgyerekkel csinálni. Ez sem esik le, amikor az egykepolitikáról olvasunk.

Az ukrán lánnyal alkotjuk Európát (a karácsony különbözősége ellenére is). Valahogyan ő veszi jobban a poénokat, hiába, Kelet-Közép- (Közép-Kelet- kinek hogy) Európa rányomja a bélyegét az ember személyiségére. Monopoly közben vele kacsintunk össze, közös poénjaink nekünk vannak. Miközben hallgatom, hogy Krím mennyire fontos Ukrajnának, és hogy micsoda káosz van ott, és hogy Putyin egy őrült, nem tud nem eszembe jutni, amikor G. mesélte nemrég egy konferencia után, hogy az orosz kolléga milyen természetességgel adta elő, hogy Krím mindig is Oroszország volt. Mindenesetre ő megkóstolja a magyar pálinkát, és kellemesen el is borozgatunk. Aztán persze nem győzzük magyarázni az elszörnyedt arab lánynak, hogy azért ez nem mindennapos bevett rutin.

Itt ülünk mi, idegenek egy idegen világban, ahol legnagyobb eséllyel idegenek lesznek a barátaink. Az arab lány nem tud a szíriai háború miatt arabul orvosnak tanulni, eljött hát ide. Az ukrán lány tudja, hogy német egyetemi végzettséggel akár otthon is találhat jó munkát magának. Bár itt van az öccse is, a barátja meg az USA-ban, mellesleg otthon háború van, szóval, ki tudja, hazamegy-e valaha. A kínai kislány inkább kalandvágyból jött, nincsenek világos céljai. Mi, a házigazdák inkább csak a korunk elől és a gyerekeink jövője felé menekültünk bele ebbe az egy évbe.

Naivitás, meg lehet, hogy ismerethiány is, de leginkább az eddig elmaradt valódi megtapasztalás hiánya ami most dolgozik bennem. Némi túlzással úgy érzem magam, ahogyan Kopernikusz vagy Galilei érezhette, amikor rájöttek, hogy nem a Nap kering a Föld körül. Érdemes elnézegetni a térképet és összeméricskélni, hogy mekkora is a zsidó-keresztény világ, meg mekkora területen vannak az arab országok, meg Kína mekkora. Jé, Európa nem a világ! Magyarország meg nem is látszik egy kicsit messzebbről. Ettől én még magyar vagyok, aztán európai, de legfőképp homo sapiens. És ez egy jó kezdőpont.

Sajtószemlézek. Persze, hogy a Facebook-on kezdem, sokszor olyan cikkekkel találkozom itt, amikkel máshogyan nem lenne esélyem találkozni, mert nem nézegetek minden hírportált. Bírom ezt a kényelmet, hogy házhoz jönnek az érdekességek. Most azonban nem annak örülök, hogy feltalálták a nemtudommi ellenszerét vagy milyen szépek az akármilyen fotópályázat nyertes képei. Nem, most a tömény lemondás ömlik elém a FB oldalakról. Kezdve a Miniszterelnökség és más minisztériumok 10 órás munkaidejével (amiben több van, mint elsőre látszik. Pl.: 1. mitől születik így „2,1 db középosztálybeli fehér magyar” (idézet Balogtól)? 2. biztosan pályakezdőknek kell az ország ügyeit intézniük? 3. mikor járnak Szíjjártóék futsallozni?! Még a végén leromlik a kondijuk.), folytatva azzal, hogy Algyőn félnek a menekültektől, vagy hogy elveszik az utolsó magánnyugdíjpénztári megtakarításokat is (igen, basszus, az én pénzemet is). Akasztófás képek a jelenlegi kormányzat tagjainak szánva, kilakoltatási véghajrá, pedagógus tüntetés, hibás tankönyvek, fűtés nélküli kórtermek. Rendőrségi oktatóvideó az erőszakról, fura hangsúllyal. Régi Orbán-beszédek, demokráciáról, szabadságokról.

Érdekes szembesülni azzal, hogy tulajdonképpen ugyanezek a problémák foglalkoztatják itt is az embereket, csak nyilvánvalóan egész más perspektívából nézve, és a szükségszerűnek tűnő zuhanást egész más szintről kezdve.

Merthogy azt mondják, itt is illúzió például a részmunkaidő, mert annyit túlóráznak az emberek, hogy nem tudnak a részmunkaidő végén felállni az íróasztaltól. Létezik egy ún. Zeitkonto, ami hihetetlenül jó ötletnek tűnik, mígnem el nem olvasom, meg nem hallgatom, hogy a valóságban nem működik. Ezt otthon csúszónak becézik, és informálisan működik, ahol működik, de a főnökök többsége nem szereti. Itt teljesen hivatalosan lehet gyűjteni a munkaidőn felüli időt, hogy azt később vegye ki az ember, akár egy napban, akár egy hónapban, akár egy teljes évben, vagy addig gyűjtögeti, hogy aztán korábban mehessen nyugdíjba. De kevesebb, mint 20% él ezzel a lehetőséggel, egész egyszerűen ezért, mert csapdahelyzetbe hoz: ha túlórázol, aztán kiveszel egy szabadnapot, annyi munkád gyűlik össze, hogy megint túlóráznod kell, hogy a végére érj, és így tovább. Itt is jobban szeretik a munkavállalók pénzben megkapni a túlóra ellenértékét.

Egy ismerős most íratta elsőbe a gyerekét, és azzal szembesült, hogy 29 fős lesz az osztály, és abból legalább tízen nem beszélnek németül, sok köztük a szír menekült. Aggódik, hogy milyen lesz így az oktatás. Döbbenetes hiánya ez a német oktatási rendszernek, hogy nincs módszer a külföldiek integrálására iskolai keretek között. Az óvodában gyakorlatát töltő kis óvónénivel beszélgetve és más pedagógusok elmondása alapján is egész egyszerűen még mindig nem tanítják azt, hogy mit kell kezdeni a nem német gyerekekkel az óvodában, iskolában. Pedig Németország nem most találkozik először külföldiek tömegeivel. Úgy tűnik, kizárólag a tanító személyén múlik, hogy mennyire sikeres ez a projekt. Aztán meg csodálkoznak, hogy egyre több német anyanyelvű iszlám fiatal szimpatizál az Iszlám Állammal, ezzel párhuzamosan pedig naná, hogy a neonácik is megjelennek, rátelepednek a futball-huliganizmusra és egyre nagyobb károkat okoznak.

Itt is probléma, hogy kevés az orvos, sőt, kevés a jó orvos, (jó hír: a magyar orvosokól még mindig igen jó véleménnyel vannak). Egyre inkább fenntarthatatlan a szociális ellátórendszer, egyre alacsonyabbak a nyugdíjak, sokszor a megélhetés határán mozognak. Aki előrelátó, külön nyugdíjalapot gyűjt magának, és nem számít az állami nyugdíjra (igen, ez az, amit éppen most véglegesen ellehetetlenítenek otthon).

Itt is van nosztalgia, a német márka testesíti meg a még működő jóléti államot, amikor 15 márkáért meg lehetett tölteni egy bevásárlókosarat, most meg 15 euróért egy kisebb szatyrot félig töltesz meg. Kimondva nem hallottam, de biztosan létezik itt is némi ellenérzés, ha nem is az EU-val, de az euroval kapcsolatban biztosan. Amióta euro van, azóta nehezebb megélni. Adókedvezmények a sokgyerekeseknek járnak „ezért csinálnak olyan sok gyereket”.

Ismerős problémák, ugye? Nyilvánvalóan a jóléti állam itt is rohamosan hanyatlik, épp a sikeressége miatt fenntarthatatlan. Sok idős, sok fiatal, kevés „termelő”. Amit ők nem tudnak, hogy nem mindegy, honnan indul ez a hanyatlás. Hogy magyarként (is) itt még mindig százszor könnyebb az élet, mint otthon. Sem ők, sem a magyar politikusok nem néztek még valakinek a szemébe, aki évek óta itt él. Aki úgy jött ide, hogy csak átmeneti időnek szánta. Nem látták még azt a messzibe révedő tekintetet, amikor arra a kérdésre válaszol, hogy „és hazamentek-e”? Nem látják, hogy amikor azt mondják, hogy igen szeretnénk, tulajdonképpen tisztában vannak vele, hogy nem fognak. Hova? A négy munkahelyre, ha szerencséje van, ha meg nincs, akkor a közmunkára? A magyar egészségügybe, ahol orvosként embereket öl, betegként meg őt ölik? A magyar mezőgazdaságba? Magyar tanárnak? Magyar könyvelőnek? Magyar egyetemi oktatónak? Csupa konkrét példa. Meggyőződésem, hogy öt év után nincs visszaút. Vagy ha igen, az minimum egzisztenciális öngyilkosság. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy a pénz nem boldogít. De. Hiszen pénzen veszem meg a szabadidőmet, a múzeumi belépőt, a könyvet és társasjátékot, a benzint, amivel kirándulni megyek. Ha mindezt megtehetem, nyugodtabb vagyok. Ha nyugodtabb vagyok, egészségesebb vagyok. Ha nyugodt és egészséges vagyok, van energiám olyan luxusokra fordítani a figyelmemet, mint szólásszabadság, meg egyenlőség. És akkor talán apró lépesekkel jobbá tehetem a társadalmat is, amiben élek. Mert erről tényleg tehetek.

Sajnos kevés igazi némettel vagyok kapcsolatban, legfontosabb információszerzési forrásaim a nyelviskolai tanárok. Állandó vicc tárgya, hogy a német ember alapdefiníciója, hogy német az, aki legalább nyolc egyesületnek a tagja. Énekkórusnak, kirándulócsoportnak, autórajongók klubjának, akárminek. Alapvetően ezen jól szórakozunk. Holott nem kellene. Valószínűleg egy működő társadalom legalapvetőbb funkcióiról van szó. Mert ezek az emberek ettől civilek a szó közéleti értelmében: valamiért felelősséget vállalnak, valamit fontosnak, felvállalandónak tartanak, valamiért más emberekkel együttműködnek, azokhoz igazodnak, azokkal együtt véleményt formálnak.

Ennek a jelei egészen kicsiben és egészen korán fellelhetőek a mindennapokban is.

Hol is kezdjem?

Például közösségi élmény az is, amikor az úgynevezett cumifánál megjelenik havonta egy szerda délután az emelőkosaras tűzoltókocsi, és magasba emeli azokat a gyerekeket, akik szabadulni szeretnének (naná, hogy szülői nyomásra) a cumitól, cumisüvegtől, alvókától. A gyerek maga akaszthatja fel több méter magasra a függősége tárgyát, remélve, hogy az élmény kitart estig is, amikor hiányozni kezd. A siker nem garantált, de sokan csinálják egyszerre, és mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

Aztán az is milyen jó, amikor a Márton napi lampionos felvonulás egy kolostorba vezet, ahol az apácák visszaénekelnek az ovisoknak (nem vinnyogó öregasszony hangon, hanem szépen), aztán integetve visszavonulunk az oviba, ahol családonként egy kiflit kapunk, hogy osztozzunk el rajta, mert Márton érdeme javainak megosztása volt.

Az iskolában tízórai után aki éhes marad, az kiállhat az osztály elé, és kérhet még mások uzsijából. Még azt is megmondhatja, kinek az ennivalója szimpatikus, és akkor osztoznak. Délben minden ételből van kirakva kis adag, kóstoló, hogy ha valami ránézésre nem teszik, ne kelljen egy egész adagot elvenni. Napközben az udvari játékokat kölcsönözni lehet, egy kis cetlit kell leadni a negyedikeseknek, akik aztán a szünet végén összegyűjtik a játékokat, kiosztják a „bérleteket”.

A pékségben létezik külön Kinderbrötchen, amit ajándékba adnak a mindenféle csokis csoda után nyálát csorgató gyereknek, akinek az anyja gonosz módon kizárólag magos zsemlét hajlandó megvenni.

Amúgy is, mindenhol ajándékoznak: a kisboltban, a gyógyszertárban, az utcán. A múltkor megállított egy tizennyolc éves-forma csaj, hogy a vidámparkba megyünk-e, mert akkor ad ingyenjegyeket, neki megmaradtak. A Flohmarkton gyakorlatilag ajándékba kaptunk egy adventi koszorút jelképező fából faragott hullócsillag formájú gyertyatartót (gyönyörű), a gyerekek fejenként egy-egy játékot.

Az iskola a hétvégén közösen megy focimeccsre (hihetetlen, ezek mennyire foci- és úgy általában sportmániásak). Adventben minden hétfőn reggel közös negyedórás éneklés van, ahova a szülőket is várják. (Tudom, emiatt otthon kiugranék az ablakon, mert a munkaidőm Adventben sem kezdődik később. De ez itt tud működni. A nyelvtanár szerint, akinek magyarázkodni kell, mert minden nap el kell jönnöm korábban, hogy odaérjek a gyerekért az oviba, nagyon sok részmunkaidős munkahely van, vagy olyan munkahely, aminek ha nem is óvodája, de gyerekmegőrzője van.)

A nyelviskolában rendszeresen csinálunk olyan feladatokat, hogy állj ki a csoport elé, és mondd el ezt vagy azt. Mert meg kell tanulni szerepelni, a véleményedet elmondani, vitázni. A legmeglepőbb az egészben, hogy ezügyben a kínai kiscsaj tűnt a leggyakorlottabbnak. Az egyetemen a szemináriumok nem is állnak másból, mint perezentációkból, vitákból, véleményformálásokból.

A münsteri heti programsoroló úgy kezdődik, hogy megjelennek az állandó programok, ilyen fejezetcímekkel: politikai programok, nyilvános találkozók, tanácsadások, környezet és fejlődés, nők (benne pl: zöldpolitika, destruktív kritika, álláskereső nők találkozója, nőtörténet, mérnökök határok nélkül, rock’n’roll Biblia).

Tudom, hogy ehhez egy darab, viszonylag nyugodt, jólfizető munkahely kell. Tudom, hogy Kölnben nemrég mindennek ellenére huligánok szétverték a fél várost. Tudom. De legalább megpróbálják.

Már egy hete járok nyelvtanfolyamra. Muszáj volt találnom valamit, mert kezdtem nagyon unni a Hausfrauságot, ami ráadásul még csak arra sem volt jó, hogy különösebben elhagyjam magam, mert egyfolytában rohangáltam az óvoda-iskola-bolt-lakás-mosókonyha ötszögben. Meg egyébként is, emberekre van szükségem, akik idősebbek 10 évnél.

Ez utóbbi feltételt alig sikerült megugranom, hiszen végül is az egyetemen kezdtem el egy egy hónapos, intenzív kurzust. Már azt is érdeklődve vártam, hogy a számításom szerinti huszonkét, huszonhárom évesekkel mit fogok kezdeni, de a valóság még ennél is elborzasztóbb, nagyrészt tizennyolc-húsz-húszegynéhány évesekkel bútoroztam össze egy hónapra. Nem a helyzet az elborzasztó, hanem a tények, de ezen szerencsére mindkét félnek – nekem és nekik is – könnyen sikerült túllépnünk. Ami sokkal érdekesebb, az a csoport összetétele. Na, lássuk csak: egy mexikói, egy szír, egy kuwaiti, egy egyiptomi, egy algír, egy venezuelai, egy spanyol, két ukrán, két szerb, egy japán, egy kínai, egy indonéziai, egy orosz. Asszem ennyi. A szerb fiú végzett orvos, a másik szerb a felesége. A többiek még tanulnak, vagy tanulni akarnak.

Nem is tudom, milyen emberekkel foglalkozó tudománynak lehetnénk mi, vagy általában egy ilyen csoport az állatorvosi lova. A legváratlanabb dolgokban mutatkoznak meg a kulturális különbségek. Á, megvan, mindenféle szélsőséges eszmékkel barátkozóknak kellene előírni a részvételt. Magamat nem tartom különösebben előítéletesnek, de villámgyorsan meg kellett tanulnom, hogy mennyi sztereotípia határozza meg a gondolkodásomat. A fejkendős arab lányokhoz alig mertem szólni, az arab fiúktól szerényen fogalmazok, ha azt mondom, tartottam eleinte. Aztán kiderült, hogy a szerb fiú a legrámenősebb a társaságban, az arab fiúknál kevés udvariasabb, segítőkészebb sráccal találkoztam, az arab lányok nyitottak, okosak, kedvesek. És ettől a pillanattól kezdve a fejkendő már nem az alávetettség jelképe, hanem egyszerű népviselet. Persze ezek még mindig csak pillanatnyi benyomások, és akár nagyon messze is lehetnek a valóságtól.

Hiszen elkezdődik a körhinta, amikor egyszer ezt gondolom, aztán amazt. Minden beszélgetés hoz valami újdonságot, minden feladatból kiderül, hogy mennyire más burkokban élünk ebben a globálisnak hitt faluban. A kínai lány aranyos, bár nagyon gyerek, teljesen kétségbe van esve attól, hogy nem látja át a rendszert (ami nem az ő hibája), hogy egyedül lakik valami pinceszobában, és egyébként is – mondja – ennyi idősen a kínaiak még otthon laknak a szüleikkel, és nem is érti, miért jött ide. A kuwaiti húszéves csatlakozik hozzá, az ukrán lány azt mondja, tizenhét éves korától egyedül él, és ez neki jó. A „mondj egy híres németet” típusú játékban a kínai lány naná, hogy Karl Marxot mondja, akikről az arabok nem is hallottak, Thomas Mannról sokan nem tudják kicsoda, ahogyan Goethe, Heine vagy Bismarck is a távolból dereng csak. Ellenben a mostsemtudomhogyhívják német focistánál én vagyok körberöhögve, hogy de azért hallottam valamit arról, ami nyáron történt a német focicsapattal, ugye? A „mennyi pénzből szeretnél megélni” típusfeladatnál gyönyörűen kijön, amit általában gondolunk, hogy a japánok tényleg nem szeretnek a pénzről beszélni, a japán lány megelégedne évi 8000 euroval, a tanár kekeckedésére azt mondja, na jó, ezen felül venne még egy kamerát magának. Ellenben a kínai lány egészen tűzbe jön, ahogyan a pénzről és párválasztásról szó esik, a kínai lányok – szerinte – amíg pasiznak, addig nem nézik a pénzt, de amikor férjet választanak, akkor bizony mindennél fontosabb szempont a jó kereset. Aztán az is kiderül, hogy a japánok nem ritkán este tízig, éjfélig dolgoznak, így nincs is idejük a pénzüket elkölteni. Kínában egy nem igazán nagy városban hat millióan laknak, Kuwaitban összesen három millióan. Többen furcsállják a boltok vasárnapi zárva tartását és azt, hogy este korán bezárnak.

Aztán következik a többnejűség kérdésköre, meg hogy a Koránban szereplő legidősebb ember valóban 950 évet élt, az arab fiút nem lehet elbizonytalanítani, szerinte ez tény, nem csak legenda. A többnejűséggel is úgy vannak, hogy ha szükséges, akkor szükséges, ha több a nő, (márpedig állítják, hogy kétszer annyi házasulandó korú nő van mint férfi,) akkor egyszerre többet is el kell venni. Bár ez már ritka, mert nagyon drága - teszik hozzá. Mindkét arab fiú nagyapja még többnejű volt, ezen elviccelődünk, hogy nagypapa hogyan settenkedett éjszaka a hálószobák között. A szerb fiú az egyetlen, akinél elsődleges szempont, hogy a leendő nej jó háziasszony legyen. A többieknél nem olyan fontos ez, vagy legalábbis nem illik róla beszélni.

Házi feladat, hozzunk híreket. Az algír lány engem meglepő módon szeptember 11-ét hozza. Nagyon kíváncsi lennék, miért teszi, hiszen nem épp aktuális hírről van szó, és éppen ebben a vegyes közegben inkább tabutémának gondolnám. Stefan, a némettanár elmeséli, hogy szeptember 12-én egy arab csoporthoz ment órát tartani, akik nagyon boldogok voltak az előző nap eseményeitől. Nem derül ki, hogyan reagált rá, pedig nagyon kíváncsi lennék. Mert csak adódik ilyenkor a kérdés, hogy akkor miért élvezik a bűnös keresztény kultúra kényelmét? Egyébként Stefan hozza a német felsőbbrendűség minden gyönyörűségét, amikor megkérdezi, jól érezzük-e magunkat itt, és mindjárt megválaszolja, hogy hogyan máshogyan tennénk. A „legyünk hálásak, hogy itt lehetünk” némileg lóg a levegőben.

Önismereti tréningnek is kiváló négy hét. Mit gondolok másokról, hogyan viselem, hogy ők az én világomról alig tudnak, vagy mást tudnak. Tankönyv-ízű dolgokat szajkózunk egymásról, de van lehetőségünk rácsodálkozni a valóságuk egy szeletére. Állati érdekes.

Halottak napja van. Nemszeretem ünnep, mert én nem ott és akkor emlékezem, amikor mások látják. Különösen nem giga-koszorúkkal, tonnányi gyertyákkal. Elfogadom, ha másnak így esik jól, általában ezek a mások nem szokták elfogadni, hogy nekem meg másképp. Így nem bánom, hogy messze vagyunk, nem ezen múlik. Ugyanakkor mégiscsak van egy hangulata a gyertyagyújtásnak. Amíg jártunk Pápára, ilyentájt vagy őszi szünet volt vagy egyszerűen csak egy hosszú hétvégére mentünk haza, és rendszerint sötétben értünk vissza Pécsre. Szerettem látni a pislákoló gyertyákat az út menti temetőben. A mánfai temető a domboldalban különösen sejtelmes látvány. Aztán meg szülő is lett időközben az ember, a gyerekeknek is meg kell tanítani az ünnepeinket, így mégiscsak el szoktunk látogatni egy temetőbe Halottak napja környékén, hogy beszélgessünk azokról, akiket a gyerekek már nem ismerhettek és gyújtsunk egy-egy mécsest. Idén a mécses elmaradt, egyszerűen valahogyan kiestünk a naptárból, hiába voltak a boltok tele gyertyákkal, olyan patópálurasan elmaradt a gyertyabeszerzés. Errefelé meg komolyan veszik az ünnepeket, minden zárva van. Még a hét főattrakciója, a Send (a már emlegetett ideiglenes vidámpark) is zárva van este hatig. Mindegy, elindulunk, hátha legalább a temetőnél lesz egy virágbolt, vagy egy temetői kápolnában becsületkasszás gyertyához lehet jutni.      

Hát, a kapuból majdnem visszafordulunk. Közvilágítás semmi (az amúgy sem erősség itt, úgy tűnik, azt az elvet vallják, hogy világítsa meg mindenki magát, ha azt akarja, hogy lássák), de még csak embereket sem nagyon látni. Azért elmegyünk a kapuig, hátha legalább az ki van írva, meddig van nyitva a temető. Nincs, de innen meglátjuk, hogy néhányan mozognak a temetőben, a felkészültebbek zseblámpával érkeztek. Bemegyünk, szigorúan a főúton maradunk, hogy vissza is találjunk.

Olyan este van, amikor a félhold erősen világít, a fák sziluettjei fölénk magasodnak, ennél kontúrosabbak nem is nagyon lehetnének, minden faág, még le nem hullott falevél kirajzolódik. Lent alig láthatóan a sírok, bokrok, padok, köztük pedig, ahogyan a szemünk megszokja a sötétet, egyre láthatóbbak a pislákoló fények. Kis narancssárga és fehér pontok, hullámzanak, egyre többen vannak. Sétálunk befelé, alig néhány emberrel találkozunk, szinte teljes a csend.

Középtájt messziről láthatóan sok a gyertya, arrafelé tartunk, nem tudjuk, mit találunk. Sötét van, csak találgatunk, mi lehet, de jó ez így. Szeretem azt hinni, hogy ez a hely az, ahol azok gyújtanak gyertyát, akik olyanokra emlékeznek, akik nem ebben a földben nyugszanak, hanem ki tudja a világ melyik pontján. Ezt erősíti, hogy amikor odaérünk, valamilyen szláv nyelvet beszélő család helyezi el éppen a gyertyáit a többi közé. A helyiségnek üvegfalai vannak, végeltáthatatlanul tükröződnek benne a gyertyák százai. Nincs itt más, csak nagyon sok apró fény, szinte karácsonyi hangulatot árasztó melegség.

A gyerekek leülnek, elnézik a gyertyákat, kiválasztják a kedvencüket. D-t nehéz kizökkenteni abból a gondolatmenetből, hogy az emberek eljönnek a temetőbe meghalni, azt meg pláne nem érti, hogyan lehet valakit eltemetni. „De akkor hogyan választják el egymástól az embert, meg azt, amit eltemetnek?” Praktikus fiúgyerek, megoldást is kínál: „Stihl-lel?” Nehéz megállni röhögés nélkül, miközben visszafojtom, azon gondolkodom, hogyan is hangzik az öt éveseknek is emészthető válasz. Aztán elterelődik a szó, a hold, a gyertyák, a sötét más apropót kínál a beszélgetésre. Lassan elindulunk kifele, a gyertyák csendesen világítanak, aztán elmarad a temető, visszaérünk a most már működő vidámpark felé igyekvő tömegbe. Hazamegyünk, és másnap főzök valami újdonságot, mert én azzal emlékezek nap mint nap valakire, aki nekem fontos, hogy kísérletezek a konyhában, ahogyan gyerekkoromban ő tette; este pedig különösen izgalmas mesét találok ki, mert nekem is volt olyan is, aki mesét kotyvasztott, ha kértem.

Münsterben a belváros szélén áll a Schloss, amit manapság az egyetem használ. A kastély maga nagyon impozáns, de előtte egy hatalmas parkoló van, ami bizony nem a legépületesebb látvány. Évente háromszor azonban átalakul ez a mintegy 40 ezer m2-nyi terület. Otthon úgy mondanánk, búcsú van, itt Volksfest-nek nevezik. A kettő abban biztosan közös, hogy mindegyiknek eredetileg a valláshoz, egyházhoz volt köze, mára ez egyszerű szórakozási lehetőséggé változott. Azért nem kellene elhamarkodottan használnom szavakat, mert az egyszerű nem nagyon fedi a valóságot. Képzeljük el azt, hogy évente háromszor itt felhúznak valamit, aminek méretei a bécsi Práterhez mérhetőek. Egy komplett vidámpark épül egy hétre.

Mindjárt az első nap elmentünk a gyerekekkel, mert mi is kíváncsiak voltunk. Nem lett volna nehéz előre felmérni, mekkora hülyeség is ez. Mert most a család legalább fele minden nap oda szeretne menni. A gyerekek arcán a karácsony átszellemültségét látni megéri. Csillog-villog, izgalmas, illatos. Mesés.

Naná, hogy van kürtőskalács, meg lángos, meg itt-ott a játékoknál magyarok szedik a zsetont. Vannak a klasszikus játékok (szellemvasút, dodzsem, körhinta) meg újak, amiknek a nevét sem tudom: az egyik kilövi a vállalkozószellemű, öngyilkos-hajlamú népeket, a másik megpörgeti erre-arra, a harmadik ezeket variálja. Mellettük finn lazac sül nyílt lángon, kicsit odébb grillezett gomba, közöttük csokis gyümölcsök. Három óra sitty-sutty elment, jövéssel-menéssel, nézelődéssel és persze játékkal.

Mindeközben otthon történt, ami. Egy utolsó csepp, ami lehet, nem a legjobb indok semmire, de lehet, hogy mégis. Aggódom, hogy nem vezet sehova, mert az éppen regnáló kormány egy dolgot nem tehet meg, azt, hogy gyengének látsszék; aggódom, mert még mindig nincs, aki vezesse azt a sok embert, aki tegnap elment és megmutatta, mennyire nem kétharmad az a kétharmad; aggódom, mert túl sok forog mostanában kockán, és tartok az unortodox válaszoktól. Aggódom, mert haza akarok menni, és leginkább, mert haza akarom vinni a gyerekeimet. Európába.

Legutóbb a Facebook-on barátaimat azzal izgattam fel, hogy arról szeretnék blogot írni, hogy mi vár arra, aki 5-6 év után készül haza. Kértem a barátaimat, ismerőseimet, hogy adjanak ötleteket, milyen változások várnak rájuk. Ha ilyen tempóban zajlanak az események, nekünk is elkél majd némi mankó, mire is számítsunk. Az a szomorú, hogy könyörögni kellett a pozitív változásokért. Pedig nem gondolom, hogy ne lennének, csak azt gondolom, hogy borzasztó keserűség, fáradtság van az emberekben, és eluralkodott az unalomig ismételt viccből ismert érzés: „B…szd meg nyuszika a sapkádat!” Úgyhogy úgy döntöttem, nem részletezem az ott kapott válaszokat. Inkább sajnálom, hogy lemaradok a ma kezdődő Terápia második évadjáról, arra emlékszem, hogy milyen jó a kacsasült a Zsolnay étteremben, hogy a Balaton nélkül nem nyár a nyár, mert ezeket is elhoztam magammal. És bízom benne, hogy a víz az úr.