Münsterben a belváros szélén áll a Schloss, amit manapság az egyetem használ. A kastély maga nagyon impozáns, de előtte egy hatalmas parkoló van, ami bizony nem a legépületesebb látvány. Évente háromszor azonban átalakul ez a mintegy 40 ezer m2-nyi terület. Otthon úgy mondanánk, búcsú van, itt Volksfest-nek nevezik. A kettő abban biztosan közös, hogy mindegyiknek eredetileg a valláshoz, egyházhoz volt köze, mára ez egyszerű szórakozási lehetőséggé változott. Azért nem kellene elhamarkodottan használnom szavakat, mert az egyszerű nem nagyon fedi a valóságot. Képzeljük el azt, hogy évente háromszor itt felhúznak valamit, aminek méretei a bécsi Práterhez mérhetőek. Egy komplett vidámpark épül egy hétre.
Mindjárt az első nap elmentünk a gyerekekkel, mert mi is kíváncsiak voltunk. Nem lett volna nehéz előre felmérni, mekkora hülyeség is ez. Mert most a család legalább fele minden nap oda szeretne menni. A gyerekek arcán a karácsony átszellemültségét látni megéri. Csillog-villog, izgalmas, illatos. Mesés.
Naná, hogy van kürtőskalács, meg lángos, meg itt-ott a játékoknál magyarok szedik a zsetont. Vannak a klasszikus játékok (szellemvasút, dodzsem, körhinta) meg újak, amiknek a nevét sem tudom: az egyik kilövi a vállalkozószellemű, öngyilkos-hajlamú népeket, a másik megpörgeti erre-arra, a harmadik ezeket variálja. Mellettük finn lazac sül nyílt lángon, kicsit odébb grillezett gomba, közöttük csokis gyümölcsök. Három óra sitty-sutty elment, jövéssel-menéssel, nézelődéssel és persze játékkal.
Mindeközben otthon történt, ami. Egy utolsó csepp, ami lehet, nem a legjobb indok semmire, de lehet, hogy mégis. Aggódom, hogy nem vezet sehova, mert az éppen regnáló kormány egy dolgot nem tehet meg, azt, hogy gyengének látsszék; aggódom, mert még mindig nincs, aki vezesse azt a sok embert, aki tegnap elment és megmutatta, mennyire nem kétharmad az a kétharmad; aggódom, mert túl sok forog mostanában kockán, és tartok az unortodox válaszoktól. Aggódom, mert haza akarok menni, és leginkább, mert haza akarom vinni a gyerekeimet. Európába.
Legutóbb a Facebook-on barátaimat azzal izgattam fel, hogy arról szeretnék blogot írni, hogy mi vár arra, aki 5-6 év után készül haza. Kértem a barátaimat, ismerőseimet, hogy adjanak ötleteket, milyen változások várnak rájuk. Ha ilyen tempóban zajlanak az események, nekünk is elkél majd némi mankó, mire is számítsunk. Az a szomorú, hogy könyörögni kellett a pozitív változásokért. Pedig nem gondolom, hogy ne lennének, csak azt gondolom, hogy borzasztó keserűség, fáradtság van az emberekben, és eluralkodott az unalomig ismételt viccből ismert érzés: „B…szd meg nyuszika a sapkádat!” Úgyhogy úgy döntöttem, nem részletezem az ott kapott válaszokat. Inkább sajnálom, hogy lemaradok a ma kezdődő Terápia második évadjáról, arra emlékszem, hogy milyen jó a kacsasült a Zsolnay étteremben, hogy a Balaton nélkül nem nyár a nyár, mert ezeket is elhoztam magammal. És bízom benne, hogy a víz az úr.
