Ma lejárt egy határidő, amire G. nem adott be pályázatot. Újabb három év lehetett volna. Tipródtunk, rágódtunk, aztán hagytuk eltelni a napokat. A napokat, amelyeknek már igencsak a végére járunk. Három teljes hónap még, aztán egy kicsi júliusból és megyünk haza. Nincs jó döntés. Vagy legalábbis mi nem tudjuk meghozni. Jelen állás szerint hazamegyünk, amitől nem érezzük jól magunkat. De ha beadta volna a pályázatot, akkor sem lennénk megkönnyebbülve. Lehet, hogy mi vagyunk – mik is? Éretlenek, döntésképtelenek, nyavalygók? Vagy fogjuk a körülményekre? Az otthoniakra? Az itteniekre?
Ha muszáj lenne egyetlen okot megjelölni, miért nem maradunk, akkor igencsak elkeserítő válaszra jutnánk: a távolság miatt. Ha ugyanezt a kalandot Bécsben, Grazban vagy akár Münchenben, tehát 8 óra autóúton belüli távolságban éltük volna meg, akkor nem maradna komoly érv a maradás ellen. Mert fontos nekünk, hogy elérhető távolságban legyen a nyelv, a rokonok, a barátok, a Balaton. A sorrend tetszőlegesen variálható és bővíthető. Ezer szállal kötődünk. Akarunk kötődni. Tenni is. A gyerekeinkért, magunkért, az országért. A sorrend itt is tetszőlegesen variálható, lehet vele játszani, de a veleje fogytán van: a hit hibádzik, hogy tudunk tenni, hogy van értelme, hogy van fény az alagút végén. Másként fognánk neki, G makroszinten gondolkozna, én abban hiszek, hogy alulról, kicsiben, magunkat kellene jobbá tenni, de közös bennünk, hogy egyre kisebb lelkesedéssel tennénk.
Évekkel ezelőtt mondta egy orvos barátunk, hogy nem mehet mindenki el. Akkor még nem értettük, csak azt láttuk, hogy majdnem rámegy a házassága a hivatására, hogy alig van otthon, hogy fáradt és fásult. Hogy majdnem kirúgták, mert egyszer egy újságírónak elmondta, milyen körülmények között dolgoznak. Hogy este, amikor a férje hazajön és panaszkodik, hogy milyen nehéz napja volt, arra ő azt tudja válaszolni, hogy aznap 4 ember halt meg az osztályon, akiknek nem biztos, hogy meg kellett volna. Jó néhány év telt el azóta, most már senki elől nem lehet titkolni az egészségügy helyzetét és sok más szektor is felsorakozott mögéjük. Napról-napra vonszolódva nem lehet országot építeni. Sem anyagi, sem lelki értelemben. Gyűlölet van, szakadékok és szemlesütés. Messziről talán ijesztőbb. Ha hazamegyünk, nem látjuk majd ennyire élesen. De akarjuk nem látni?
Egyébként meg, nem vagyunk döntéshelyzetben. Nem összehasonlítható a két élet, amit élünk. G nem tudta elereszteni az otthoni dolgait (épp azért nem, mert csak átmenetinek tekintettük ezt az időszakot), én nem kerestem fogódzót egy itteni életbe. Csak önkéntes munkát végzek, heti egy alkalommal vagyok németek között, egyébként időm nagy részét magyarok közt töltöm. Nem tudjuk, milyen lenne, ha G-nak kevesebb dolga lenne, nekem meg több, ha másfél év múlva el kellene dönteni, hogy R. hol tanuljon tovább.
Két év mire elég? Hogy megszokjam a currys ketchup ízét. … Ja, nem, arra még nem. Brr. De arra igen, hogy a város otthonos legyen; hogy már kelljen figyelni az utcán jövet-menet, mert nem kizárt, hogy ismerősbe botlunk; hogy hozzászokjunk az esőhöz és 20 fokban eszünket vesztve rohanjunk a napra; hogy ne számoljunk mindent forintra vissza; hogy örökre szerelmes legyek a holland tengerpartba; hogy barátokat szerezzünk, akik hiányozni fognak.
Hazamegyünk. Kalandvágyból.
