Tulajdonképpen mindig meglepetésként ér, amikor rájövök, hogy ha lassan is, de mégiscsak nőnek a gyerekek. Állatkertben voltunk, és örömmel konstatáltam, hogy már nem kizárólag arról szól az állatkertezés, hogy játszótértől játszótérig rohangálunk, hanem érdekes maga a létesítmény és az állatok is. Ahogy Budapesten, úgy Veszprémben vagy Pécsett is felesleges pénzkidobásnak és némileg elvesztegetett időnek éreztem az elmúlt években az állatkertezést, mert a gyerekeket gyakorlatilag nem érdekelték az állatok. Kicsit mindig magamra is vettem ennek felelősségét, mert én nem vagyok egy különösebb állatbarát, de igyekszem ezt a gyerekek előtt leplezni. Már amennyire ez sikerülhet, közhelyszámba megy, hogy a gyerek mindig arra a legérzékenyebb, amit leplezni szeretnénk előlük.

Most végre egy teljes napot sikerült eltölteni a münsteri állatkertben főként állatok nézegetésével, a játszótereket csak pihenésre használtuk. Az állatkert hatalmas, én ritkán vesztem el a tájékozódó-képességem, de itt sikerült a sok ösvény és az újabb és újabb létesítmények között. Különösen szerencsénk volt, több attrakcióba is belefutottunk, a pingvinsétáltatástól az elefánt- és papagájetetésig, oroszlánt és tigrist sem láttam még ennyit mozogni, de a legérdekesebb a gorillák spontán előadása volt. Két gyerek-gorillát sikerült megfigyelnünk, amint egymást tanítják mászni és hintázni. Egyrészt nagyon érdekes volt, mert döbbenetesen hasonlóan viselkedtek, mint az embergyerekek (először segítőkészség, aztán tanítás, aztán düh, mert nem figyel és/vagy béna a kicsi), másrészt nem volt utolsó show-nak sem, a véletlenszerűen összeverődött nézőközönség hangos nevetéssel jutalmazta a produkciót.

A városnézés is egyre élvezhetőbb gyerektársaságban is. Megtanulnak lassan sétálni, nézelődni. Nem mondom, hogy nem kell jutalmat kitűzni egy-egy fagyi formájában, de alakul a dolog. Különösen érdekes, hogy templomba mennyire szívesen mennek be és nézelődnek. Nyilván megfogalmazni még nem tudják, pedig igencsak érdekelne, mi nyűgözi le őket ennyire. Az is biztos, hogy ezeket a hatalmas templomokat eleink jól kitalálták: kevés olyan hely van, ahol és amikor annyira jelentéktelennek érzi magát az ember, mint egy dómban, miközben dübörög a hatalmas orgona, szinte összenyom a hangja. Nem lehetett nehéz ilyen körülmények között bárkivel elhitetni, hogy egy gépezet parányi alkatrésze csupán, életét rajta kívül álló tényezők határozzák meg, úgyhogy jó lesz, ha dob abba a perselybe, ott, kifele menet. Mintha így bármi megváltható lenne. Mindenestre már sokadszorra jártuk körbe a pécsire egyébként a tornyai és a ronda zöld teteje miatt nagyon hasonlító dómot, néztük meg a szobrokat, az ablakokat, beszéltük meg, hogy milyen nehéz lehetett megépíteni, és hogy milyen érdekes alakban égnek le a gyertyák. Minden, gyerekszemmel fontos dologra kitértünk, a teológia egyéb sarkalatos kérdései még váratnak magukra. Bár D. szerint itt lehet a világ közepe – az nem derült ki, miből következtetett erre –, és a Keresztrefeszítettnek biztosan nagyon szomorúak voltak a szülei.

Még egy hely van, amit meglepetésemre imádnak a gyerekek. A Botanikus kertbe is rendszeresen járunk. Nagyon közel is van hozzánk, családbarát is, mert ingyenes, és tényleg nagyon szép. Van egy kis fakuckó, ott rendszeresen iskolásat játszanak, az üvegházakban a madarakat figyeljük meg, aztán van kívánság-kapu, meg kidőlt fa, meg bambusz alagút, meg kispatak, meg sziklák. Fura, de még sok minden virágzik is. Láthatóan a münsteriek is rendszeresen használják a helyet, sétára, pihenésre. Órákat tudunk ott tölteni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz télen, bár a programokat látva, az sem lesz kutya: lesz itt Winterzauber már október végén. Hiába, a karácsonyt nem lehet elég korán elkezdeni. De azért most még inkább élvezzük a hihetetlenül szép őszt.