Rudolf, a rénszarvas zenéjére táncol R. a nappaliban. D. az apjával az udvaron focizik. Nyugalmas vasárnap késő délután. Már-már otthonos. Mint ahogyan meglepően otthonos volt visszaérkezni a kéthetes otthoni karácsonyból is. Otthon lenni nagyon jó volt, de nem volt rossz visszajönni sem. Nemhogy megkezdődött az új év, de észrevétlenül eltelt a január, és mint tudjuk: „január, február, itt a nyár”. Tartalmas évnek ígérkezik ez is.

Hamburgban már nem működik az a rendszer, ami most itt „megkeseríti” az életünket: D-ot délben elhozom az oviból, hóban-esőben hazaverekedjük magunkat, hogy aztán két órakor visszavigyem. Más tartományokban úgy tűnik, már belátták, hogy mekkora őrültség ez. Azon mellékes körülmény mellett, hogy kikészíti a gyereket az anyjával együtt a napi négyszeri oda-vissza út, azért az sem elhanyagolható, hogy egy többgyerekes anyának sok-sok évre lehetetlenné teszi a munkaerőpiacra való visszatérést. És amellett, hogy anya nem „termel”, ne mondja nekem senki, hogy nem lesz depressziós, amikor éveken keresztül semmi mást nem csinál, mint fel-alá mászkál a lakás és az óvoda között. Színtiszta elmebaj. Hogy miért csináljuk mégis? A nyelvtanulásért. Szorít az idő, ki kell használni. D. egyébként élvezi a délutánokat, és mintha tényleg elkezdene pötyögni németül ezt-azt. Nálunk annyival színesedik a történet, hogy ez az az időszak, ez a délutáni két óra, amit arra tudunk használni, hogy R-val tanuljuk a magyar másodikos tananyagot. Úgyhogy 2.10-kor leadom D-t az oviban (így ér oda a busz), 2.30-kor felszedem R-t az iskolában, akivel van így 1 óra 15 percünk, hogy tanuljunk, aztán rohanunk D-ért vissza az oviba. Elég stresszes ez önmagában is, hát még azzal a remek új szabállyal, amit otthon most sikerült bevezetni, azaz, hogy a gyerek osztályismétlését csak első osztályban kérheti a szülő, utána már csak megbukni lehet. Na, most, amikor mi úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk ezt az évet, még úgy hozhattuk meg a döntésünket, hogy na, bumm, ha nem lesz idő haladni a tananyaggal, akkor R. évet ismétel, ’oszt jó napot. Most nem, most meg kell buknia ahhoz, hogy újra másodikos lehessen. Azért ettől megkímélném a gyereket, ha lehet. Bízom azért a magyar kreatív jogalkalmazásban, ha esetleg úgy alakul, hogy nem érünk végig a tananyagon, akkor, ha lehet, vizsga nélkül buktassák meg a gyereket, jó esetben észre sem veszi a bizonyítványában. Persze ez iskolaváltást jelent (hogy ne legyen neki kellemetlen, hogy a volt osztálytársaitól egy évet látványosan lemarad), de ezzel eddig is számoltunk.

Szóval, házitanító lettem. Azzal már régen leszámoltam, hogy kár, hogy nem mentem tanárnak, mert kiderült, hogy egész egyszerűen nincs türelmem magyarázni evidensnek tűnő dolgokat. Vagyis ennyire nem vagyok gáz, egyszer szívesen elmondom, de nem értem, ha a másik nem érti meg. Ha azt a számot keressük, amihez ha nyolcat hozzáadunk, akkor huszonkettő meg négyet kapunk, akkor miért nem evidens, hogy a huszonhatból el kell venni a nyolcat? Állandóan emlékeztetnem kell magamat arra, hogy R. minden eddigi tanára szerint jó matekból, úgyhogy biztos, hogy én vagyok maximalista. Az ilyen meg ne menjen tanárnak. Most meg mégis egy héten három nap (egyéb elfoglaltságok miatt nem minden nap) az iskolához közeli pékségben teázunk és közben tanulunk. Rettegve vártam, hogy fogom ezt viselni, de örömmel jelenthetem, hogy egészen jól. R. pedig kifejezetten élvezi a nagylányos teázást. De nem lennék én, ha nem azt várnám, hogy mikor ér véget a kezdeti lendület. Bármelyikünk részéről.

Mindeközben elkezdtem újra, egy új nyelviskolába járni. Amit most éppen ott is hagyok. Akik ott tanítanak, na, azoknak sem kellett volna tanárnak menniük. Egész egyszerűen idegesítjük őket. Két hetet húztam le ott, esküszöm, két egybefüggő mondatot nem mondtam ezen idő alatt, de a Partizip I. és II. magyarázata több órát kitett. Szívesen magyaráznak, csak ne szóljunk bele, ha kérdeznek, akkor is csak egy megoldás létezik a fejükben, ha nem azt adjuk vissza, ingerültek lesznek. Esküszöm. Tulajdonképp vicces, de viccből nem szívesen fizetek. Úgyhogy holnap megyek egy új csoportba. Nagy szerencsém van, ahova ősszel jártam, épp most indít egy nekem passzoló(nak látszó) csoportot, az egyik tanár ráadásul ugyanaz, mint korábban. Reménykedek, hogy itt megint olyan jó lesz, mint ősszel volt. Az a csoport azóta is hiányzik, de hát nagyrészük már nincs is Münsterben.

Lássuk, mit hozott még az új év: a gyerekek capoeirara járnak, találtunk egy magyar-német nyelvű nénit gyerekfelügyelőnek, voltunk a holland tengerparton egy hétvégét, épp most készülünk Brüsszelbe, néha esik a hó, egyszer már majdnem befagyott az Aasee, vettünk éves bérletet az állatkertbe, ja, és találtunk nyárra lakást. Úgyhogy annak a réme elvonult, hogy egész egyszerűen lakáshiány miatt hamarabb haza kelljen mennünk, ugyanakkor egyre erősebben kísért, hogy a következő hat hónapban kétszer költözünk Münsteren belül és egyszer haza, Pécsre. Mondom, hogy tartalmas lesz. Már megrendeltem az amazonon a vákuumzsákokat, amiben hangyányi méretre zsugorítom a ruhatárunkat.