Örök dilemma marad, hol vannak az okozati összefüggések. Mi múlik min. Miért van az, hogy Münsterben rend van és tisztaság (akkor is, amikor nem: egy fesztivál után van sok szemét; ősszel, a hulló falevelek között, a friss hóban itt sem gyorsregálásúak a takarítóbrigádok), ellenben Brüsszelről az a benyomásom, hogy piszkos. Simán elmenne egy kelet-európai nagyvárosnak, a bűzös metrólejárókkal, a piszkos metrókkal, a szürke, foltos, kopott házfalakkal. Persze most ne a jajderomantikus szűk belvárosra gondoljunk a pisilő fiúval, a városházával meg a St. Michel katedrálissal, hanem ennél egy kicsit tágabb összképre. A szűkös, piszkos mellékhelyiségekre. Pfuj. Büdös (olyan igazán áporodott) emberszagot sem éreztem jó ideje. Nem kérdés, hogy ez itt nem a pénzen múlik. Magamon is megdöbbenek, amikor egyből feltolulnak bennem a franciák tisztálkodással kapcsolatos igénytelenségével összefüggő sztereotípiák. Rém gyarló az ember, és hamar beszívják ezek az általánosságok, ha alapot talál rá. Ja, ha már itt tartunk, tényleg csak franciául akarnak beszélni. Az étlapok, feliratok franciák (esetleg flamandok). Brüsszelben! Emlékszünk, ugye: az EU fővárosának is nevezik, komoly bevándorló cél- és központ.

Pedig objektíve szép a város. Szűk kis utcák a belvárosban, ekletktikus utcaképek (ez a káosz szofisztikált változata? :)), macskakövekkel, temérdek belga csoki bolttal és gofri- és söráruldával. Olyan igazi romantikus sétára való. Reggel egy kellemes kávézóban, frissen sült finomságok, saláták között igazán úgy éreztem magam, mintha filmet néznék. R-val azon röhögcséltünk az ablakon kifele bámulva, hogyan, hányféleképpen öltöznek az emberek. Voltak egész vicces összeállítások is. Azt írja az útikönyv, hogy a belgák azzal szeretik kimutatni az egyéniségüket, hogy különbözni akarnak. Ezért olyan változatos az utcakép is, mert a szomszédtól is különbözni akarnak, és ha az alacsonyabb házat épített, akkor a szomszéd tutira magas keskenyet fog. Lenne is ennek egy bájossága, ha… De nem mindenhol van. Van, ahol szimplán rendezetlen és rendetlen az egész. Aztán persze ott vannak a hatalmas üvegpaloták, a leginkább EU-s intézményeknek otthont adó kolosszusok. Mondtam G-nek, ne itt keressen munkát. Nem szerettünk egymásba, én és Brüsszel. Van ilyen. Pedig hamar elhangzott az első kiáltás, hogy ”Anya, apa, itt is tudnak magyarul írni!”, gyorsan megvolt az első magyar nyelvű matrica egy utcai (graffitivel össze-vissza firkált) szoborszerűségen. Pár utcával odébb, a St. Michel katedrális mögött magyar zászlóba futottunk, ott működik a Balassi Intézet helyi tagozata, valószínűleg magyar gyerekeknek szóló program futhatott szombat délelőtt, sorban szálltak ki a kisgyerekes magyar családok a meg- megálló autókból.

A világkiállításból megmaradt Atomium (a vasatom 165 milliárdszorosa – asszem) jegypénztárában ülő eladó is tudott néhány szót magyarul. Ide jókor érkeztünk, mert mire belülről végigjártuk és kigyönyörködhettük magunkat a ’60-’70-es évek műanyag-kultuszában (bútorok, használati tárgyak, ruhák), meg az egy-egy atomból elénk táruló brüsszeli kilátásban, besötétedett és megcsodálhattuk kivilágítva is ezt a monstrumot. Aztán találtunk egy századelejinek tetsző körhintát és egy spanyol éttermet, ahol kellemesen zárhattuk a napot. Meg a hétvégét is, mert még aznap éjjel R. lebetegedett, úgyhogy a vasárnap arról szólt, hogy őt talpra állítsuk és valahogyan kibírjuk a 4 órás utat vissza, Münsterbe. Apropó, vonat. Még odafele D-vel együtt meglepve tapasztaltuk (mi ketten vagyunk a családban azok, akik a hintát sem bírják), hogy a 240km/h-val száguldó vonatnak van valami hajós, himbálózó jellege. Hogy az ezzel együtt járó kellemetlenségeket megelőzzük, bizony, Daedalont kellett bevennünk. Ez igazából halálosan röhejes. De itt és most mondtam le örökre a titokban tervezgetett norvégiai fjordokban történő álomhajós körutazásról. Nem sokat élveznénk belőle.