Na tessék, egy újabb kémprogram!

És ez nem egy szappanopera. Az őszi szünetben hazamentünk. Egy vidéki kisváros okmányirodája, az ügyintéző szabadságról jön vissza, első ügyfelek vagyunk, most fedezi fel, hogy távollétében újabb számítógépet telepítettek az irodában. Aztán hozzáteszi, hogy nem mintha titkolnivalója lenne, de a tudat, hogy megfigyelik, elég rosszul esik neki.

Katonai konvojok, rendőrjárőrök a horvát határnál, ahol lejövünk az autópályáról. Üres vonatok, sok kocsival a síneken. Az országot meg kell védeni! - óriásplakátokon, rádióreklámokban legalábbis. Nekünk újdonság. Mármint persze tudunk róla, de személyesen megtapasztalni valami egészen gyomorszorító érzés. Betegen dolgozó rokonok, több évnyi távolban levő nyugdíjig a napokat számoló kollégák, időpontfoglalásra érkező értesítés, hogy az orvost ne keressem már az országban, szorongó gyerekek az iskolákban, filléreket számolgató átlagemberek; szomorú, a korai télben csatakos Pécs.

Itthon vagyunk. Lubickolunk a nyelv nyújtotta szabadságérzésben, a minden ismerős érzés otthonosságában. Hogy ha belépek valahova, nem kell átgondolnom, mit is akarok mondani. Hogy ugyanazt el tudom mondani ötféleképpen. Hogy nem az a nap fénypontja, hogy szerzek ergoterápiára beutalót a gyereknek, anélkül, hogy visszakérdeznék vagy visszakérdeznének, mit is akarok.

Kerüljük a választ a kérdésre, hogy miért jövünk haza. Racionális érv nincs. De az ember nem racionális lény. Lázár Ervin tehet róla. Vagy ő is. Meghatározó élményem volt a Magyar mondák gyerekkoromban, sokat olvastam. Most a gyerekek a kocsiban hallgatják. Az ember rögtön nyilat ragadna, lóra kapna, na persze és kupán is vágná a német-római császárt, ha Lehel lenne. A szöveg szép, otthonosan mozgok benne (még ha mást is gondolok az Isten ostora szerepről manapság). Ha két életem lenne, kipróbálnám, mikor jön el az a pillanat, eljön-e, hogy a német nyelvet is ennyire magaménak érezzem. Működni már működök benne, de nem én vagyok.

Mindeközben beleszoktam a Hausfrau szerepbe, tavaly ilyenkor már a depresszió kerülgetett a nagy semmit sem csinálástól, mostanra felvettem a ritmust, nem is nagyon tudom elképzelni, hova tuszakolnék be a mindennapjaimba minimum 8 óra munkát. De nem akarnék így élni, érzem, ahogyan naponta halnak el az agysejtjeim. Hogy ezt elkerüljem, heti egyszer a Charitas ruhabörzéjénél segítek, és jelentkeztem nyelvvizsgára. Baromi jó érzés újra könyvtárba járni. Egyetem alatt mindig ott tanultam, nem érzem, hogy változott volna valami. Mígnem bejön egy negyvenes faszi, letelepszik, dolgozgat valamit. Megnézem, hogy ez vajon mit keres itt, aztán majdnem felröhögök, hisz’ engem is bárki méregethetne, én sem vagyok már egyetemista. Le is veszem a szemem az előttem ülő srác fenekéről. Még megrontásért lecsuknak.