Halottak napja van. Nemszeretem ünnep, mert én nem ott és akkor emlékezem, amikor mások látják. Különösen nem giga-koszorúkkal, tonnányi gyertyákkal. Elfogadom, ha másnak így esik jól, általában ezek a mások nem szokták elfogadni, hogy nekem meg másképp. Így nem bánom, hogy messze vagyunk, nem ezen múlik. Ugyanakkor mégiscsak van egy hangulata a gyertyagyújtásnak. Amíg jártunk Pápára, ilyentájt vagy őszi szünet volt vagy egyszerűen csak egy hosszú hétvégére mentünk haza, és rendszerint sötétben értünk vissza Pécsre. Szerettem látni a pislákoló gyertyákat az út menti temetőben. A mánfai temető a domboldalban különösen sejtelmes látvány. Aztán meg szülő is lett időközben az ember, a gyerekeknek is meg kell tanítani az ünnepeinket, így mégiscsak el szoktunk látogatni egy temetőbe Halottak napja környékén, hogy beszélgessünk azokról, akiket a gyerekek már nem ismerhettek és gyújtsunk egy-egy mécsest. Idén a mécses elmaradt, egyszerűen valahogyan kiestünk a naptárból, hiába voltak a boltok tele gyertyákkal, olyan patópálurasan elmaradt a gyertyabeszerzés. Errefelé meg komolyan veszik az ünnepeket, minden zárva van. Még a hét főattrakciója, a Send (a már emlegetett ideiglenes vidámpark) is zárva van este hatig. Mindegy, elindulunk, hátha legalább a temetőnél lesz egy virágbolt, vagy egy temetői kápolnában becsületkasszás gyertyához lehet jutni.      

Hát, a kapuból majdnem visszafordulunk. Közvilágítás semmi (az amúgy sem erősség itt, úgy tűnik, azt az elvet vallják, hogy világítsa meg mindenki magát, ha azt akarja, hogy lássák), de még csak embereket sem nagyon látni. Azért elmegyünk a kapuig, hátha legalább az ki van írva, meddig van nyitva a temető. Nincs, de innen meglátjuk, hogy néhányan mozognak a temetőben, a felkészültebbek zseblámpával érkeztek. Bemegyünk, szigorúan a főúton maradunk, hogy vissza is találjunk.

Olyan este van, amikor a félhold erősen világít, a fák sziluettjei fölénk magasodnak, ennél kontúrosabbak nem is nagyon lehetnének, minden faág, még le nem hullott falevél kirajzolódik. Lent alig láthatóan a sírok, bokrok, padok, köztük pedig, ahogyan a szemünk megszokja a sötétet, egyre láthatóbbak a pislákoló fények. Kis narancssárga és fehér pontok, hullámzanak, egyre többen vannak. Sétálunk befelé, alig néhány emberrel találkozunk, szinte teljes a csend.

Középtájt messziről láthatóan sok a gyertya, arrafelé tartunk, nem tudjuk, mit találunk. Sötét van, csak találgatunk, mi lehet, de jó ez így. Szeretem azt hinni, hogy ez a hely az, ahol azok gyújtanak gyertyát, akik olyanokra emlékeznek, akik nem ebben a földben nyugszanak, hanem ki tudja a világ melyik pontján. Ezt erősíti, hogy amikor odaérünk, valamilyen szláv nyelvet beszélő család helyezi el éppen a gyertyáit a többi közé. A helyiségnek üvegfalai vannak, végeltáthatatlanul tükröződnek benne a gyertyák százai. Nincs itt más, csak nagyon sok apró fény, szinte karácsonyi hangulatot árasztó melegség.

A gyerekek leülnek, elnézik a gyertyákat, kiválasztják a kedvencüket. D-t nehéz kizökkenteni abból a gondolatmenetből, hogy az emberek eljönnek a temetőbe meghalni, azt meg pláne nem érti, hogyan lehet valakit eltemetni. „De akkor hogyan választják el egymástól az embert, meg azt, amit eltemetnek?” Praktikus fiúgyerek, megoldást is kínál: „Stihl-lel?” Nehéz megállni röhögés nélkül, miközben visszafojtom, azon gondolkodom, hogyan is hangzik az öt éveseknek is emészthető válasz. Aztán elterelődik a szó, a hold, a gyertyák, a sötét más apropót kínál a beszélgetésre. Lassan elindulunk kifele, a gyertyák csendesen világítanak, aztán elmarad a temető, visszaérünk a most már működő vidámpark felé igyekvő tömegbe. Hazamegyünk, és másnap főzök valami újdonságot, mert én azzal emlékezek nap mint nap valakire, aki nekem fontos, hogy kísérletezek a konyhában, ahogyan gyerekkoromban ő tette; este pedig különösen izgalmas mesét találok ki, mert nekem is volt olyan is, aki mesét kotyvasztott, ha kértem.