Nem csak a visszajelzések miatt – hogy jó lenne már a honvágyról írni, meg írhatnék olyasmiről is, ami nem működik –, de már én is éreztem, hogy a blogok szinte kizárólag a nagy német álom megvalósulásáról szólnak, szinte csöpögnek az elégedettségtől, mintha csupa rózsaszín máz lenne az egész élet idekint. Szóval, hogy itt lenne az ideje a nemolyanjó dolgokról is írni.
Fenntartom azonban azt, amire talán az első blogban hivatkoztam, azazhogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Egy hónapja vagyunk itt (szinte napra pontosan), ez még jócskán a rácsodálkozás időszaka. Ráadásul ebben az egy hónapban egyszer már költöztünk, ami megint az újdonság élményét hozta, nem volt még időnk leengedni. Az iskolakezdés, aztán két hétre rá az óvodakezdés, majd a hazai cuccok megérkezése (utánfutóval, két nagypapával és egy nagybácsival), olyan pörgést vittek a mindennapokba, hogy nem volt idő érzelgősködni. Az, hogy egy héttel a kiérkezésünk előttig dolgoztam, közben pakoltam, ügyeket intéztem, plusz a rejtélyes lábbajom olyan módon elfárasztottak, hogy az első napon, amikor egyedül voltam itthon (3 teljes órát - ennyit enged ez a remek óvodai szisztéma) konkrétan végigaludtam. És ez csak a múlt hét közepén jött el. Ergo, most még igencsak élvezem, hogy egy kicsit más az élet. És persze, hogy csak a jó dolgokat veszem észre. Ebben nyilván benne van, hogy ez az év egyszer véget ér.
Mert egyébként a rossz dolgok ismerősek otthonról: ebben csak az a meglepő, hogy összmagyarilag azt gondoljuk, hogy a német közigazgatás működik. De meg vagyok győződve róla, hogy csak a marketingjük jobb. Pl. a mai napig nem sikerült G. minden ügyét az egyetemen elintézni, ezért még nem kapott fizetést. Úgyhogy optimistán tekintve a mindennapokra, ez a münsteri út egy nagy befektetés a részünkről, ami reményeink szerint majd a gyerekeinknek térül meg. A következő 11 hónapban még legalább kétszer kell költöznünk, mert a münsteri egyetem nemzetközi osztálya nem bírta elérni, hogy az itt- tartózkodásunk teljes időtartamára biztosítsanak egyetemi szállást. Márciusig lakhatunk itt, ahol most vagyunk (és ez egyébként csúcsszuper), aztán április 1-től átköltözhetünk ugyanebben a tömbben egy másik lakásba, aztán június-júliusra oldjuk meg, ahogyan akarjuk. Abban a Münsterben, ahol nem lehet lakást találni. R. görög osztálytársáék majd’ 50 km-ről járnak be, mert egyszerűen nem találnak lakást. Ha meg mégis, gyakorlatilag megfizethetetlen. Ha belemegyünk a részletekbe, az is érdekelne, hol töltjük egy lakásnyi csomaggal a március 31-e éjszakát. Mert a szerződés szerint innen aznap ki kell mennünk, a szomszéd lakásba pedig csak másnap mehetünk be. És nem nagyon van kihez fordulni: az egyetem, ahol tömegével fordulnak elő ilyen esetek, mint a mienk, egy csepp segítőkészséget nem mutat, nincs egy sillabusz, ami alapján intézheted az ügyeidet, bogarászd ki magad az egészségbiztosítást, az iskolát, az autóra vonatkozó szabályokat, a bejelentkezést.
És nő a gaz az út mellett, és nincs elsöpörve minden reggelre a lehullott falevél, sőt, szemét is van, és drága a kaja. És van graffiti. És van koldus. És nincs teteje a lakásban található négy szelektív kukának. És nagyon kicsi a hűtő. És közös mosógép van. És nincs wifi, egy darab kábelen osztozunk. És lopják a bicikliket. És az anyukák a játszótéren ugyanolyan lestrapáltnak tűnnek, mint otthon. Arról nem is beszélve, hogy persze, hogy hiányoznak az otthoni ízek.
Na, mégse olyan zöld? :)
A honvágy meg mi is valójában? Talán a biztonságérzet hiánya. A biztonságérzet meg legtöbbször a jól informáltságból ered. A Facebook, az e-mail, a blog, a skype egyelőre segít abban, hogy úgy érezzem, nem maradok le semmiről. Vagy legalábbis nem nagyon. Természetesen sokat adnék egy csajos estéért, egy kényelmes fotelért, egy szőnyegért, meg a hivatali hangulatot is szerettem (általában), az is jó lenne, ha lehetne egy gyerekmentes esténk, meg látni az ikrek fogait. De most hadd csodálkozzak rá valami újra, hadd élvezzem a hétköznapokból történő kilépést (még ha ez egy másik hétköznapba való belépést is jelent).
Aztán majd megírom, ha elfogyott a lendület.
Vagy nem. :)
