Idegen lakás idegen fala. Fekete képkeretek, ki tudja milyen magazinokból kivágott– egyébként nem rossz ízlésre utaló – képek. Habár már nem is annyira idegen, hiszen lassan lecserélődnek a fekete-fehér képek a gyerekek sokkal színesebb alkotásaira. Hamarosan eljön a pillanat, amikor nem lesz köztük cigarettázó nő, helyette megtelnek szürreális háborúk még szürreálisabb pillanatképeivel vagy Ilyen leszek 50 év múlva! - típusú rajzok szárnyas varázslóival. A lakás lakberendezési magazinokból ellesett fekete-fehér eleganciáját megtöri most egy csokor virág rózsaszínje is. Színesítjük ezt az idegen lakást.

Az ablakon kinézve hatalmas fák fogják el a kilátást a focipályányi kert végében. Így nem látjuk, csak tudjuk, hogy arra van a gördeszkás játszótér, mögötte meg a város. Nem költöztünk messzire az egyetemi lakástól, de ez már egy kertváros, a maga minden csöndességével. Egy családi ház tetőtéri lakását béreljük, alattunk laknak a tulajdonosok, magunkkorú pár, két kisfiúval. Sok kapcsolatunk nincs, néha D játszik a nagyobb fiúval, néha jövet-menet összefutunk a felnőttekkel is, olyankor beszélgetünk pár percet. Sosem laktunk albérletben. Nem tudjuk, mennyire „szabad” barátkozni. Sosem laktunk németekkel egy fedél alatt. Nem tudjuk, mit lehet, csak a sztereotípiákat ismerjük, hogy a németek nem könnyen engednek közel magukhoz senkit. Így sokszor csak szerencsétlenkedünk. Ők sem tudják, hogy amit bennünk látnak, azok csak mi vagyunk-e vagy a magyarok általában. Így aztán eludvariaskodunk jó darabig, mire aztán házigazdánk ajánlja fel nagy lendülettel, hogy tegeződjünk. Ő is csak tapogatózik, várja a fogadtatást. Kultúrák ha találkoznak, milyen vékony is tud lenni a jég. Vagy legalábbis vékonynak képzeljük. Pedig mi még csak nem is jövünk messziről. Elég elmenni a gördeszkás játszótérig, hogy teljesen elvesszen ez a vékony jégpáncél is a lábunk alól. Biztosan muszlimuk vannak többségben, nevetgélünk, mikor látjuk, hogy újabb csoport érkezik, színes kendőkben, ők lehetnek a liberális szárny képviselői. Üde színfoltok ők a talpig feketébe burkolózó, a férfiaktól elkülönülten letelepedő, ámde mégis velük együtt grillező asszonyok mellett. Nézem a színes ruhákban szaladgáló kislányokat, felfogni nem tudom, hogy kerülnek majd ők is a lepel alá. Mit érez egy anya, amikor először ráadja a gyerekére a tradicionális ruhát? Közben persze mi sem vagyunk jobbak, bevándorlók a javából. Két fél család vagyunk éppen, persze ez kívülről nem látszik. Ami látszik, egy nő, egy férfi, öt gyerek, nem németek. Nekünk is van piknikplédünk, az öt gyerekből valamelyik mindig bőg vagy valamiért reklamál. Zajos vasárnap délután. A németek közben talán nagymamát látogatnak vagy ki tudja, hol vannak. Itt nincsenek.

Mégis egyre ismerősebb a közeg. És idegenebb. Lehet egyszerre is a kettő. Mert már tudjuk, hogy van Tüte, teli ajándékkal az új elsősnek, de hogy ekkora, és ilyen fontos, azt megtapasztalni kell. Meg azt is, hogy az egész család kivonul az iskolába is a gyerekkel, nagyszülők repülnek ide messziről, mert a gyerek elsős lesz. Hatalmas lépés ez, ünneplésre méltó. Mert jó, hogy nincs ünneplős ruha, de egész egyszerűen zavarba jövök a ruhákból, sminkekből, ékszerekből áradó mindennapi jóléttől. Egy–egy női ruha biztos többe kerül, mint az otthoni fizetésem. De mégsem ezt irigylem. Csak átgondolom, egy pillanatra, hogy mit is ünneplünk. Egy gyerek elkezd valami igazán fontos, igazán hosszú utat. Nem az ovis ballagáson búslakodnak, nem a múltba merednek, hanem a gyerekre váró lehetőségeket ünneplik. Hát nem okosak?