Már egy hete járok nyelvtanfolyamra. Muszáj volt találnom valamit, mert kezdtem nagyon unni a Hausfrauságot, ami ráadásul még csak arra sem volt jó, hogy különösebben elhagyjam magam, mert egyfolytában rohangáltam az óvoda-iskola-bolt-lakás-mosókonyha ötszögben. Meg egyébként is, emberekre van szükségem, akik idősebbek 10 évnél.

Ez utóbbi feltételt alig sikerült megugranom, hiszen végül is az egyetemen kezdtem el egy egy hónapos, intenzív kurzust. Már azt is érdeklődve vártam, hogy a számításom szerinti huszonkét, huszonhárom évesekkel mit fogok kezdeni, de a valóság még ennél is elborzasztóbb, nagyrészt tizennyolc-húsz-húszegynéhány évesekkel bútoroztam össze egy hónapra. Nem a helyzet az elborzasztó, hanem a tények, de ezen szerencsére mindkét félnek – nekem és nekik is – könnyen sikerült túllépnünk. Ami sokkal érdekesebb, az a csoport összetétele. Na, lássuk csak: egy mexikói, egy szír, egy kuwaiti, egy egyiptomi, egy algír, egy venezuelai, egy spanyol, két ukrán, két szerb, egy japán, egy kínai, egy indonéziai, egy orosz. Asszem ennyi. A szerb fiú végzett orvos, a másik szerb a felesége. A többiek még tanulnak, vagy tanulni akarnak.

Nem is tudom, milyen emberekkel foglalkozó tudománynak lehetnénk mi, vagy általában egy ilyen csoport az állatorvosi lova. A legváratlanabb dolgokban mutatkoznak meg a kulturális különbségek. Á, megvan, mindenféle szélsőséges eszmékkel barátkozóknak kellene előírni a részvételt. Magamat nem tartom különösebben előítéletesnek, de villámgyorsan meg kellett tanulnom, hogy mennyi sztereotípia határozza meg a gondolkodásomat. A fejkendős arab lányokhoz alig mertem szólni, az arab fiúktól szerényen fogalmazok, ha azt mondom, tartottam eleinte. Aztán kiderült, hogy a szerb fiú a legrámenősebb a társaságban, az arab fiúknál kevés udvariasabb, segítőkészebb sráccal találkoztam, az arab lányok nyitottak, okosak, kedvesek. És ettől a pillanattól kezdve a fejkendő már nem az alávetettség jelképe, hanem egyszerű népviselet. Persze ezek még mindig csak pillanatnyi benyomások, és akár nagyon messze is lehetnek a valóságtól.

Hiszen elkezdődik a körhinta, amikor egyszer ezt gondolom, aztán amazt. Minden beszélgetés hoz valami újdonságot, minden feladatból kiderül, hogy mennyire más burkokban élünk ebben a globálisnak hitt faluban. A kínai lány aranyos, bár nagyon gyerek, teljesen kétségbe van esve attól, hogy nem látja át a rendszert (ami nem az ő hibája), hogy egyedül lakik valami pinceszobában, és egyébként is – mondja – ennyi idősen a kínaiak még otthon laknak a szüleikkel, és nem is érti, miért jött ide. A kuwaiti húszéves csatlakozik hozzá, az ukrán lány azt mondja, tizenhét éves korától egyedül él, és ez neki jó. A „mondj egy híres németet” típusú játékban a kínai lány naná, hogy Karl Marxot mondja, akikről az arabok nem is hallottak, Thomas Mannról sokan nem tudják kicsoda, ahogyan Goethe, Heine vagy Bismarck is a távolból dereng csak. Ellenben a mostsemtudomhogyhívják német focistánál én vagyok körberöhögve, hogy de azért hallottam valamit arról, ami nyáron történt a német focicsapattal, ugye? A „mennyi pénzből szeretnél megélni” típusfeladatnál gyönyörűen kijön, amit általában gondolunk, hogy a japánok tényleg nem szeretnek a pénzről beszélni, a japán lány megelégedne évi 8000 euroval, a tanár kekeckedésére azt mondja, na jó, ezen felül venne még egy kamerát magának. Ellenben a kínai lány egészen tűzbe jön, ahogyan a pénzről és párválasztásról szó esik, a kínai lányok – szerinte – amíg pasiznak, addig nem nézik a pénzt, de amikor férjet választanak, akkor bizony mindennél fontosabb szempont a jó kereset. Aztán az is kiderül, hogy a japánok nem ritkán este tízig, éjfélig dolgoznak, így nincs is idejük a pénzüket elkölteni. Kínában egy nem igazán nagy városban hat millióan laknak, Kuwaitban összesen három millióan. Többen furcsállják a boltok vasárnapi zárva tartását és azt, hogy este korán bezárnak.

Aztán következik a többnejűség kérdésköre, meg hogy a Koránban szereplő legidősebb ember valóban 950 évet élt, az arab fiút nem lehet elbizonytalanítani, szerinte ez tény, nem csak legenda. A többnejűséggel is úgy vannak, hogy ha szükséges, akkor szükséges, ha több a nő, (márpedig állítják, hogy kétszer annyi házasulandó korú nő van mint férfi,) akkor egyszerre többet is el kell venni. Bár ez már ritka, mert nagyon drága - teszik hozzá. Mindkét arab fiú nagyapja még többnejű volt, ezen elviccelődünk, hogy nagypapa hogyan settenkedett éjszaka a hálószobák között. A szerb fiú az egyetlen, akinél elsődleges szempont, hogy a leendő nej jó háziasszony legyen. A többieknél nem olyan fontos ez, vagy legalábbis nem illik róla beszélni.

Házi feladat, hozzunk híreket. Az algír lány engem meglepő módon szeptember 11-ét hozza. Nagyon kíváncsi lennék, miért teszi, hiszen nem épp aktuális hírről van szó, és éppen ebben a vegyes közegben inkább tabutémának gondolnám. Stefan, a némettanár elmeséli, hogy szeptember 12-én egy arab csoporthoz ment órát tartani, akik nagyon boldogok voltak az előző nap eseményeitől. Nem derül ki, hogyan reagált rá, pedig nagyon kíváncsi lennék. Mert csak adódik ilyenkor a kérdés, hogy akkor miért élvezik a bűnös keresztény kultúra kényelmét? Egyébként Stefan hozza a német felsőbbrendűség minden gyönyörűségét, amikor megkérdezi, jól érezzük-e magunkat itt, és mindjárt megválaszolja, hogy hogyan máshogyan tennénk. A „legyünk hálásak, hogy itt lehetünk” némileg lóg a levegőben.

Önismereti tréningnek is kiváló négy hét. Mit gondolok másokról, hogyan viselem, hogy ők az én világomról alig tudnak, vagy mást tudnak. Tankönyv-ízű dolgokat szajkózunk egymásról, de van lehetőségünk rácsodálkozni a valóságuk egy szeletére. Állati érdekes.