Nem is tudom, hol tartok a számozásban. Régen nem írtam. Ez leginkább azt jelenti, hogy belesimultunk a hétköznapokba, egyre kevésbé érnek naponta új kihívások minket, rutinszerűen kezdtük élni az életünket. Tudjuk, melyik busz szokott késni, ismerősek az arcok a buszmegállóban, a játszótéren, van állandó kávézónk, ahol már kérés nélkül adják a megszokott teánkat, tudjuk, melyik kanyarban kell lassítani a biciklivel, hogy el ne essünk, hol kell gyorsan tekerni, ha el akarjuk érni a következő zöld lámpát. Már fel sem vesszük, ha az időjárás-előrejelzés azt mondja, hogy kábé 50% a valószínűsége, hogy esni fog. Oké, essen, ha ez a mániája, nem ezen múlik a napi program. Kiderült az is, hogy a gyerekek sokkal kevesebb ruhában is túlélnek, mint otthon gondoljuk, nem evolúciós előny a zokni, mezítláb is boldogan végi lehet csinálni a capoeira edzést. Az ő lábuk nem fagy le, szemben az enyémmel. A suliban a menzán mindig krumpli van, az anyukák előszeretettel „sütnek” gumicukrot a szülinapi torta helyett, itt nem ünneplik a nőnapot, ellenben rém pc-k a külföldiekkel, még ha nem is feltétlenül azt gondolják, amit a Spiegel ír. (Ha befejezem a könyvet, amit éppen olvasok, a gyerekrészlegről néztem ki magamnak a következő olvasmányt, ami az iszlám kérdésével foglalkozik. Egy apuka írta, akinek a nyolc éves gyereke frászban volt szeptember 11. után, hogy most akkor ők is terroristák-e, merthogy muszlimok. Mert itt azt gondolják, hogy érdemes ezt a gyerekekkel is megbeszélni, annál mondjuk értelmesebben, hogy aki nem vedel sört bajorgatyában, az gazdasági menekült, meg terrorista.Na, de hagyjuk a párhuzamot az otthonnal, nem lehet, nem is érdemes. Nem azért, mert itt kolbászból van a kerítés. A rossebbet, csak máshol vannak a hangsúlyok, máshol lehetnek a hangsúlyok történelmi és gazdasági okoknál fogva. Ez az ő életük, az meg otthon a mienk. (Amivel persze jó lenne kezdenünk valamit.))

Voltunk múlt hétvégén Bochumban, egy német bányamúzeumban. Akinek elsőre nincs meg, Bochum a Ruhr-vidéken van már, arra meg emlékszünk a suliból, ipari forradalom és társai… A múzeumnak nagyjából (optimistán számolva) a felét sikerült megnéznünk öt (!) óra alatt. Nagyon erőteljesen fogott el az érzés, hogy ott és akkor valami nagyon fontos dolog történt, ami lehetővé tette, hogy itt és most ezt az életet éljük. Be lehetett járni egy hosszú bányaszakaszt, aztán fel lehetett menni valahova nagyon magasra (nem tudom a nevét, egy állványszerűség, ami úgy nézett ki, mint ami a lifteket működteti, csak mondjuk 70 m magas), és aztán kezdődött maga a kiállítás. Fiúknak paradicsom, giganagy gépekre lehet be- meg felmászni, a nyolcévesnek meg már a „szakmai” rész is érdekes tudott lenni. Bochum egyébként ugyanúgy 2010-ben volt kulturális főváros, mint Pécs. Érteni vélem a cím megosztását, mert Bochum minden, csak nem szép, szemben a Mecsek-oldallal.

R. túl van az első szülinapi zsúron is. Nyilván nem véletlen, hogy most kezdik el hívni. Egy osztálytársa közölte velem, hogy R, már olyan mint egy normális (értsd: német) gyerek, mindent lehet vele csinálni, mindent megért. Úgyhogy alkalmasnak ítélték arra is, hogy zsúrba mehessen. J Ez nagyjából úgy zajlik, mint otthon, azzal az eltéréssel, ami amúgy is igaz: az evésből nem csinálnak túl nagy faksznit. Torta nincs, muffin és gumicukor van helyette, aztán elmentek egy étterembe, ahol kugliztak egyet és ettek sült krumplit ketchuppal.

Egy-egy kiránduláson is hogy mennyire hiányoznak az otthon minden sarkon fellelhető gyros-os bódék! Itt kizárólag sült kolbászt (vagy valami olyasmit) meg sült krumplit lehet beszerezni a múzeumok, kirándulóhelyek büféiben, currys ketchuppal, hogy valami íze is legyen, de azt meg a gyerekek nem szeretik. Pékségek, ahol legalább szendvicset lehetne kapni, vasárnap nincsenek nyitva.

Mindig meglepődök, amikor előbújik belőlem a kőkonzervatív, mint a minap. Amíg R. szülinapozott, addig D-t elvittük a most nyílt Graffaló kiállításra. (Népszerű mese-figura, a grafikus egyéb meseillusztrációit is kiállították.) Volt ott két apuka is, három vagy négy gyerekkel, nem is emlékszem pontosan. A legnagyobb gyerek lehetett talán négy éves. Nem figyeltem fel rájuk, egészen addig, amíg hangoskodni nem kezdtek. A biztonsági őrrel kiabáltak, hogy „de hiszen ez egy gyerekkiállítás, két éves kortól ajánlott, legalább akkor zárnák le kötéllel, ahova nem lehet bemenni!” Mint kiderült, a vita arról ment, hogy a gyerekek fogdozták a falon kiállított képeket. A biztonsági őr még erősködött kicsit, hogy ne nyúljanak hozzá, aztán amikor apuka előretolta a legkisebb gyereket, hogy magyarázza meg neki, hogy ne nyúljon hozzá, akkor feladta és elment. Elment, hogy hamarosan visszatérjen a főnökével. Az nem szólt semmit, csak beállt a terembe, aztán amikor a gyerek újra elkezdte tapizni a képet, szólt, hogy a képeket nem lehet megfogni. Apuka ekkor nem szólt vissza, csak fennhangon, gúnyosan a gyereknek kezdte magyarázni, hogy a képekhez nem lehet hozzányúlni, és lehetőleg csak suttogjon és ne is szaladjon, csak lassan sétálgasson.

Szempontok az események értékeléséhez: 1. minden teremben voltak kirakva könyvek, játékok, amiket szabadon meg lehetett fogni. 2. Az első biztonsági őr, akivel kiabált, látványosan nem echte német volt, hanem ránézésre talán török.

Szerintem nem apukának volt igaza. Még ha a kiállítás szervezői követtek is el hibát, hiszen némelyik képet a falon csak keret védte, üveg nem. És naná, hogy D. is hozzá akart nyúlni a képekhez, amikor magyarázott róluk. De ösztönszerűen megfogtam a kezét, hogy nem, nem nyúlunk hozzá. És ha nem ösztönösen, hanem tudatosan analizálok, akkor is arra jutok, hogy ez múzeum, nem játszóház. Célja a gyerek szórakoztatásán túl az, hogy bevezesse a gyerek életébe azt, hogy milyen múzeumba járni, és hogy ott általában hogyan viselkedik az ember.     

A tanulság csak annyi, hogy itt is emberek élnek, olyanok, amilyenek. Hiszen van néhány élmény, ami emberközeli, nosztalgikus falusi hangulatként jellemezhető: amikor a helyijárat sofőrje rádudál az előtte a buszmegállóból kiálló másik járatra, aki érti a jelzést és megáll, mert átszálló utas van. Vagy amikor a török a szemben levő boltból küld egy kiló narancsot, mert megtudja, hogy beteg a család. Amikor G. ott felejti reggel a pékségben a szendvicseit és délután cserébe ingyen kapja a teát.

De persze még mindig csak a felszínt kapargatjuk. Kívülállók vagyunk, szándékunk sincs igazán mélyen betagozódni, kalandozni jöttünk (de nem nyilazzuk le az ellenséget), lassan indul a visszaszámlálás. Már látszik a vége. Lassan listát kell írni arról, hogy még mi fér bele a kirándulások közé, mi az, amit feltétlenül meg akarunk nézni.