Kívülről minden olyan könnyűnek látszik. A tóparton futó férfi léptei, a medencében a lányok karcsapásai, a babakocsit tologató anyuka éneke, a pénztáros mosolya. A küzdelem csak belülről érezhető. Vannak napok, amikor tényleg könnyen megy, de vannak napok, és ezeket érezzük többnek, mert nehezebbek, amikor minden lépésért, karcsapásért, dallamért, mosolyért le kell győzni magunkat, a fáradtságunkat, türelmetlenségünket, a kishitünket.

Belőlünk is mi látszik? A képeslap-család elment, világot látott, hazajön, de jó nekik. És tényleg az, vitathatatlanul. Csak azok a percek ne lennének. Amikor a fiam arra kér, hogy most üljünk le, öleljem meg, mert épp búcsúzott egy közösségtől, amit megszeretett. Hét évéből kettőt Németországban élt. Nekünk kaland, neki egy harmad élete. Kalkulál vele persze az ember, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, pedig a gyerekek könnyen alkalmazkodnak, de. De én sem tudok azzal a ténnyel mit kezdeni, hogy össze kell csomagolni és el kell menni innen, és van rá jó esély, hogy soha többet nem jövünk vissza. Otthonról eljönni könnyebb volt, mert biztosan tudtuk, hogy visszamegyünk. Minden nap történik valami utolsó. A fényképezőgép lencséje ráfókuszál a fagyira, a játszótérre, a tóra, a fasorra, igyekszik magába zárni, amit nem lehet. A 16 embert, akik a magyar-izlandot nézik a földre kucorogva, a futóversenyen kipirult arcokat, a játék felett összehajló fejeket. Egy idő után feladom, nem a lencsén át nézem a valóságot. Beszívom az illatokat, megbillen a lábam a macskaköveken, számolom, még hányszor kell bevásárolnom hétvégére, pakolom a dobozokat, egyelőre csak ide-oda, mert hát minden kell még. Szinte kétségbeesetten gyártom a listákat fejben, ki mindenkivel szeretnék még találkozni, keresem a lehetőséget, hogy szervezzünk közös programot, mert már csak két hétvége. Nem akarom kimondani az utolsó sziát. Közben meg már építjük az otthoni életünket, szó szerint is, mert R már külön szobát szeretne, de képletesen is vesszük fel az elejtett fonalat. Pár hét, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, bezárul a zárójel, visszazökkenünk a valóságba. Hagyunk menekülőutakat, megbeszéljük, nyáron otthon kivel hol találkozunk. Elodázzuk a búcsút, ahol el lehet. Jó volt. Két év, kétszer háromszázvalahány hétköznap. Először tapogatózó, aztán egyre biztosabban mozgó, a végén már otthonos hétköznap.

Azt megérteni, hogy mit jelent magyarnak lenni, itt lehetett. Nem a nacionalista értelemben, sőt, innen még inkább látszik, mennyire kicsik vagyunk, és mennyire nem vagyunk tényezők még Európában sem, szóval leszünk szívesek észrevenni, hogy nekünk leginkább csak magunkkal meg a tükörrel van elszámolnivalónk. Hanem abban az értelemben, hogy mennyire nem tudunk mások lenni. A sutaságok, amik ennyi idő alatt ránk rakódtak, hogy nem tudod már, kezet nyújts-e, ölelj-e, puszit adj-e üdvözléskor, hogy kivel illik tegeződni, hogy itt nem szokás a boltban odaadni az érmét és elkérni a  bevásárlókocsit, hanem türelmesen kivárom, amíg visszateszik akkurátusan, hogy már nem villogsz a kereszteződésben, hogy menjen csak a szembenálló,  mert úgy logikusabb, hanem továbbhajtasz, ha neked van elsőbbséged, hogy imádod, hogy itt besorolásnál magától értetődően „cipzároznak”. Minden megtanulható, ez-az irigyelhető, más meg épp olyan, mint otthon. De a közös gyerekversek, (gyerek)könyvek öröme, a beszélgetések magától értetődősége, a viccek, félmondatok, gyerekkori emlékek, családi viszonyok természetessége, a hangsúly, a kézmozdulat érthetősége tesz minket magyarrá, azzá, akikké Magyarországon lettünk, és ez már így marad. Mielőtt minden piros-fehér-zöldbe borulna, azért azt is tisztázzuk, hogy nem a klasszikus értelemben vett honvágy miatt megyünk haza. Nagyon szépen lehetne itt is, meg nyilván a világ más táján is éldegélni. Nem kezdek el a Facebook-on Nagy-Magyarország térképeket posztolni, és nem gondolom, hogy bárkinél is magasabb rendűek vagy különlegesebbek lennénk, habár mint eddig, eztán is bőgni fogok a magyar Himnuszon az Olimpián (vagy aktuálisan az EB-n). Úgy alakult, hogy nagyon jó magyar barátokra tettünk szert, néhány kapcsolatban benne maradt az összebarátkozás lehetősége, de a tágabb értelemben vett magyar közösség is jól működik itt. Csupa jó ember, és most majdnem azt írtam, hogy akikre otthon is szükség lenne, de nem akarok direktben politizálni. Igyekszem hazavinni az optimizmusból, a civil kurázsiból, a tenni akarásból valamit, amit itt (éppoly vegyes világnézeti hátérrel, mint otthon), akár németeken, akar magyarokon keresztül megtapasztaltam. Két évnyi szép emléket viszünk magunkkal a fejünkben és az SD kártyán.