Legutóbb már kasszás voltam. Ezzel teljes jogú taggá avanzsáltam elő. Magyarul turkálónak neveznénk a helyet, nem találok jobb szót rá. Pedig nem az. Alapvetően az a funkciója, hogy az adományba leadott ruhaneműket és egyéb kisméretű használati tárgyakat eljuttassa a rászorulóknak. Akik körülbelül fele-fele részben menekültek és szegény németek. A ruhákat előszortírozzuk, csak a tökéletes kerülhet a polcokra. Egész egyszerűen, mert rengeteg van. A maradékot két zsákba válogatjuk: a zöldbe kerülnek azok, amik még hordhatók, és mennek tovább. Hogy hova, elég esetlegesnek tűnik, minden alkalommal más és más országok kerülnek felsorolásra: Fehér-Oroszország, Ukrajna, Bulgária, Magyarország. Díszes társaság. Ahol mindenre szükség van. A kék zsákba a hordhatatlannak ítélt holmik landolnak, ennek sorsa még inkább homályos, valamiféle újrafeldolgozásra kerülnek.

Egyszer olvastam egy cikkben, hogy az ilyen típusú használtruhák Indiába kerülnek, ahol asszonyok fonalakká bontják őket, hogy aztán újra ruha lehessen belőlük. Ezek a nők egyrészt próbálják kitalálni, hogy melyik ruhadarab vajon mire jó, másrészt – a cikk szerint – sopánkodnak azon, hogy milyen nehéz lehet az élet Nyugat-Európában. Ugyanis él bennük a meggyőződés, hogy azért dobálnak el ott mindent, mert olyan drága a víz, hogy olcsóbb újat venni, mint kimosni. Tök logikus, miért dobnának ki egyébként teljesen újnak látszó ruhákat?

A ruhák nagy része valóban nagyon rendben van. Előfordul azonban, hogy olyan csomag érkezik, ami azonnal és teljes egészében a kék zsákban landol. Ezek tipikusan gyerekruhák, foltosak, kinyúltak, pont olyanok, amit egy gyerek otthon azért nem hord, mert kinőtte. Valószínűleg ezeket a zsákokat is a jó szándék hozza ide, de tényleg annyi a szép holmi, hogy ilyeneket nem kell továbbadni. A ruhákat egyébként pénzért adjuk, 20 cent a legolcsóbb, 2 euro a legdrágább darab és a kasszásnak szabad mérlegelése van, mit ad ingyen, vagy kinek számol kevesebbet. Tehát a dolog nem nyereségre megy, némi pénzt azért kérünk el, hogy ne vigyenek válogatás nélkül mindent, hogy aztán a következő sarkon eldobják. A bevételből egy karácsonyi „buli” és egy nyári kirándulás van finanszírozva az önkénteseknek, a többi jótékony célra megy.

Hogyan működik ez a hely? Csupa önkéntes munkából. Alapvetően nyugdíjas asszonyok viszik a boltot. 15 éve, egy lakásban kezdtek, az első „vezetői” garnitúra épp most, január 1-gyel adta át a stafétabotot a következőknek. Van egy mag, aki rendszeresen jár, és aztán jönnek-mennek körülöttük az emberek. Heti kétszeri nyitva tartással dolgoznak, tulajdonképpen csak a szép szóért ez komoly elköteleződés. Márpedig a szép szót sem adják könnyen. A hely kicsi, egyszerre 5 főt lehet beengedni, és mindenkinek 15 perce van, hogy körülnézzen, mert sokan várnak odakinn. Láttam már, hogy két babakocsis anyuka majdnem összeverekedett, hogy ki hányadiknak érkezett. Egy idő után azt is felismerjük, ki az, aki rendszeresen jön, a márkás holmikat keresi, és nem a saját méretét viszi. Gyaníthatóan ők továbbértékesítésre gyűjtögetnek, és hirtelen elfelejtenek németül, ha erre rákérdezünk. Más még a majdnem ingyenből is alkudni próbál, a harmadik meg azon vitatkozik, hogy miért csak két pár cipőt vihet. Aztán persze ott van a másik véglet, aki kérni is alig mer, bárminek örül, és láthatólag igyekszik a lehető legjobban meghúzni magát. A németek, akik ki tudja milyen okból élnek a lehetőséggel, valamivel öntudatosabbak. Annyival legalábbis, hogy a nyelvet ismerve kapcsolatot tudnak kialakítani az eladókkal. A menekültekkel meg kézzel-lábbal, angol-német keveréknyelven próbálunk dűlőre jutni. Néha kevés sikerrel.

Fura egy „munkahely” ez. Sajátos lenyomata a menekültkrízisnek. Párizs után meglepődtünk, hogy ugyanolyan megállíthatatlanul érkeznek a zsákok. Pedig dönthettek volna úgy az emberek, hogy az utcán álló vöröskeresztes tartályokba hordják ki a feleslegessé váló holmikat, nem a mi korlátok közé szabott nyitvatartásunkhoz igazodnak. Nem tették. Pedig maguk az önkéntesek is felteszik egymás között a kérdést, hogy hogyan is lesz ez. Wir schaffen das. De hogyan is? Mindenki tele van kétséggel, kérdéssel. Egy dolgot nem hallottam még: annak megkérdőjelezését, hogy az egyénnek esélyt kell adni. Hogy senkit nem hagyunk az utcán aludni, nem kényszerítjük állati körülmények közé. Akinek dolga, hogy eldöntse, hogy XY maradhat-e, majd megteszi. Az se baj, ha akit hazaküldenek, majd úgy emlékszik a demokráciára, hogy van annak valami értelme.

Persze, Kölntől függetlenül is, van egy csomó kérdés. Meleg van, dolgozunk, rövid ujjúban, csupa rövid hajú nő, akiknek természetes, hogy odafogjuk a pulóvert, pizsamafelsőt a kuncsaft vállához, csekkolni, vajon jó-e. És akkor a szemébe nézek, vagy ránézek a kendőt viselő, csupa hosszú ujjú ruhát keresgélő feleségére, és megtorpanok. Hogy ez most rendben van? Hogy mit gondolnak ők erről a helyzetről. Felfoghatatlanul nagy a távolság köztünk. De nem mutathatok kételyt, mert ez is az integráció része: igen, rendben van, mert emberek vagyunk, és segíteni akarunk. És ha én adni tudom, ő meg el tudja fogadni, tettünk egy kis lépést egymás felé. Amikor a fiatal, talán elsőgyerekes anyuka a kezében a csecsemővel szerencsétlenkedik a ruhák között, kézzel-lábbal mutogatva értésére adom, hogy ha odaadja a gyereket, én fogom, hogy ő tudjon válogatni. És odaadja. És az a csecsemő éppolyan kicsi és babaillatú, mint az enyémek voltak. Ki tudja, hol született. Az is lehet, hogy valahol útközben. És akkor azt kívánom, hogy én a pultnak mindig ezen az oldalán állhassak.