Ügyes-bajos napi dolgaink miatt azt terveztem, érdemes lenne átgondolni, mit is tapasztaltunk eddig a német egészségügyben. De először egy lépéssel hátrébb lépnék. Kicsit messzebbről kezdek, mert feltűnt egy jelenség, amit nem csak az orvosi dolgoknál tapasztaltam meg. Bizalomnak nevezném, méghozzá valamiféle társadalmi bizalomnak.
Vegyük például a tömegközlekedést. A buszon úgynevezett 90 perces jeggyel (plasztikkártyával) utazok. A jegy nevéből adódóan úgy működik, hogy az érvényesítéstől számított 90 percen belül többször is átszállhatok vele, újabb jegy vásárlása nélkül, ezen kívül egy jegy olcsóbb vele, mint a normális vonaljegy és ráadásul akár 3 gyerek is velem utazhat ingyen, és van egy napi plafon is, bármennyit utazok, nem számláznak többet adott napra, mint egy napijegy ára lenne. De nem a jegy maga a fontos most, hanem a fizetés módja. A fizetés ugyanis utólag történik. Hónap végén, egy összegben, a ténylegesen igénybe vett szolgáltatás után. E-mailben kapom az elszámolást, a végösszeget levonják a számláról.
Aztán az iskolában, ha hiányzik a gyerek egy-két napot, nem kell orvosi igazolást vinni. Elég, ha a szülő ír pár sort a tanítónak, és el van intézve. Tudom, hogy otthon is igazolhat három napot a szülő, de alapvetően az másra van kitalálva. Betegség esetén már az oviban is elvárták, hogy a gyógyult gyereket cibáljam vissza az orvosi rendelőbe, további fertőzések összeszedése céljából.
Vagy a boltban, ahol gond nélkül bepakolhatok a saját szatyromba, hogyha nem akarok böhömnagy bevásárlókocsit tologatni. Ahol még a bejárat előtt/kijárat után, attól függ, honnan nézem, ki van rakva egy csomó termék, és nem őrzik kigúvadt szemű biztonsági őrök.
Hogy hogyan kapcsolódik ez az egészségügyhöz? Hát úgy, hogy itt (is) fizetni kell bizonyos ellátásokért, eszközökért. Nem rögtön, hanem utólag. Tisztán, világosan. Nem borítékban, nem a kezelésről kiesve, esetleg fájdalommal küszködve, számla nélkül. Postán küldik ki a részletes elszámolást, hogy milyen kezeléseket/eszközt kaptam, mellé a csekket, rajta az összeggel, amit a betegbiztositási összegen felül fizetni kell. Mondjuk 5 eurót egy pár mankóért. Vagy 50 eurót egy legmagasabb minőségű fogtömésért (több árfekvésből lehet választani). Vagy persze még többet a fogorvosnál, naná, hogy én lettem az a hülye, akinek itt kell fogorvoshoz járkálnia, míg a németek Magyarországra járnak.
Kezdjük akkor a fogorvosnál. Biztosan olcsón megvehető vagyok, de engem lenyűgöz, hogy a praxisban ott áll a panorámaröntgen készítésére alkalmas gép, hogy a beinjekciózott számmal nem kell kiülnöm a váróba, hanem újságot kapok, amíg kényelmesen ücsörögve várakozok, hogy a fogorvosnő nyelvét törve próbálja megtanulni a nevem helyes kiejtését, hogy legalább négy asszisztensnő szolgálja ki az orvost (kezelőnként egy). Azt már sokkal kevésbé értem, milyen gondolat húzódik a finanszírozás mögött: a gyökérkezelést, a kiesett tömés pótlását (amik ugye fogmegtartó kezelések) nem fizeti a Krankenkasse, ellenben a szépészeti töméscserét igen. A gyerekeknek évi egy kontroll, a professzionális tisztítás és a Vorsiegelung (a természetes, de nem tisztítható repedések feltöltése) ingyenes (vagyis persze a havonta fizetett biztosítás terhére megy).
Elkerülhetetlen volt az is, hogy gyerekorvoshoz menjünk. Otthon mindkét gyereket asztmásnak nyilvánították, mindegyik tartósan kapott gyógyszereket. Itt szerencsénkre a gyerekorvos éppen pulmonológus is (ergo nem kell külön, pláne nem magánrendelésre menni), aki először elszörnyedt a szedett gyógyszerek mennyiségén, aztán levette mindkét gyereket az állandó gyógyszerekről, az összesről. Ellenben bevette őket egy asztmaprogramba, és minden harmadik hónapban nézi a légzésfunkciókat, valamint megállapított egy házipor allergiát és az ellen receptre kaptunk méretre készített matracvédő huzatot. Hozzáteszem, fogalmam sincs, hogy a magyar vagy a német pulmonológusnak van-e igaza.
A gyerekorvosi rendelő is úgy néz ki, hogy van nagy váró, két recepciós, helyben labor, több kezelő, ahol az asszisztens felveszi a panaszokat, adminisztrál, aztán jön az orvos vizsgálni. Időpontra kell itt is menni, itt sem működik, mindig meglepetésszámba megy, vajon aznap épp mennyit kell várni. Sok a páciens. Ja, és minden nap rendelnek délelőtt is és délután is.
D-nak kerestünk finommotorika-fejlesztést. Meglepetésünkre az is a háziorvoson keresztül megy, mégpedig úgy, hogy a háziorvos konzultál az osztálytanítóval, aztán beutalót ad Ergoterápiára. A Krankenkasse teljes egészében finanszírozza a heti egy alkalmas, külön praxisban nyújtott fejlesztést.
Felnőtt háziorvosnál csak én jártam eddig, ott is helyben az alapvető vizsgálatokhoz szükséges laborok és személyzet, de ami ott a leginkább zavarba hozott: doktor néni mondja, hogy akkor vetkőzzek neki, én meg, mint otthon, már kapom is le a felsőmet. Erre szinte ijedten felkiált, hogy jaj, várjak már egy kicsit, előbb besötétíti az ablakot, és lejjebb veszi a világítást. Hm?! Istenem, ha ezt a nőt egyszer beküldenénk egy magyar nőgyógyászati vizsgálóba, a bejárati ajtó felé fordított vizsgálóasztallal….
Volt szerencsénk kétszer is a sürgősségi sebészethez. Vegyesek a tapasztalatok, G kezének begipszelése itt is eltartott 5 órán keresztül, igaz, ebben kétszer megröntgenezték (mert az első után maradtak kérdéseik), és legalább három orvos látta. Én gyorsabban végeztem, kevesebben voltak, de az orvos bunkóbb volt, majd a röntgen után közölte, nem szükséghelyzet az esetem, menjek isten hírével, keressek sebészt. Kerestem, két hetes előjegyzéssel fogadott, adott mankót, aztán elküldött MRT-re. Persze időpontot a páciensnek kell szerezni. Az első helyen március-ra adtak időpontot (a ballépésem január elején történt!), a másodikon február végére, aztán oltári mákomra a harmadik helyen valószínűleg éppen a hívásunk előtt mondhattak le egy időpontot, mert még aznap mehettem. Ezt követően már csak egy hetet kellett várni, hogy az eredménnyel visszamehessek a sebészhez. Így a panaszok beálltától számított egy hónapra meg is kezdődhetett az érdemi kezelés. Most várom a csekket, mennyibe került a vákuum-cipő, amivel éppen divatot teremtek. A sebésznél egyszerre éreztem magam profi kezekben és a vágóhídon. A kezelők közötti ajtón viharzik be a doki, miután az asszisztens már mindent (személyes adatokat, leleteket) rögzített, engem vizsgálatra előkészített (vetkőzés, vizsgálóasztal). Az orvos gyorsan dönt, kiadja a kezelési utasítást és száguld tovább. Mint egy gyártósori szalag. Másodszor már emberibb volt, akkor érdemben is beszélgettünk néhány percet, de az első élmény elég nyomasztó volt.
Nyilvánvalóan jobb (mennyiségileg legalábbis) a humán-erőforrásbeli és az infrastrukturális ellátottságuk. Drágább is nyilván az egészségügy, ezt meg kell fizetni. Otthon is, csak erről szeretünk nem tudomást venni. Szakmai tudásuk az orvosoknak meg valószínűleg ingadozó. Belefutottam már tévedésbe én magam is, D-nak egy számfeletti fogát nézték maradandó fognak, még szerencse, hogy gyanús volt és szünetben otthon is megmutattuk egy dokinak, aki aztán egyből szájsebészhez irányított. Azóta itt is kerestünk másik fogorvost a gyerekeknek is.
Jó hírük van itt a magyar orvosoknak, a münsteri magyar csoportban is akad néhány. Hazafelé készülődve egyre inkább foglalkoztat a kérdés, hogy az eszközök és a gyógyszerek után ők mikor fogynak el teljesen otthon? Mert az ő tudásuk nagyon könnyen konvertálható, és szerintem egyikük sem szeret embert ölni.
