Sajnos kevés igazi némettel vagyok kapcsolatban, legfontosabb információszerzési forrásaim a nyelviskolai tanárok. Állandó vicc tárgya, hogy a német ember alapdefiníciója, hogy német az, aki legalább nyolc egyesületnek a tagja. Énekkórusnak, kirándulócsoportnak, autórajongók klubjának, akárminek. Alapvetően ezen jól szórakozunk. Holott nem kellene. Valószínűleg egy működő társadalom legalapvetőbb funkcióiról van szó. Mert ezek az emberek ettől civilek a szó közéleti értelmében: valamiért felelősséget vállalnak, valamit fontosnak, felvállalandónak tartanak, valamiért más emberekkel együttműködnek, azokhoz igazodnak, azokkal együtt véleményt formálnak.

Ennek a jelei egészen kicsiben és egészen korán fellelhetőek a mindennapokban is.

Hol is kezdjem?

Például közösségi élmény az is, amikor az úgynevezett cumifánál megjelenik havonta egy szerda délután az emelőkosaras tűzoltókocsi, és magasba emeli azokat a gyerekeket, akik szabadulni szeretnének (naná, hogy szülői nyomásra) a cumitól, cumisüvegtől, alvókától. A gyerek maga akaszthatja fel több méter magasra a függősége tárgyát, remélve, hogy az élmény kitart estig is, amikor hiányozni kezd. A siker nem garantált, de sokan csinálják egyszerre, és mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.

Aztán az is milyen jó, amikor a Márton napi lampionos felvonulás egy kolostorba vezet, ahol az apácák visszaénekelnek az ovisoknak (nem vinnyogó öregasszony hangon, hanem szépen), aztán integetve visszavonulunk az oviba, ahol családonként egy kiflit kapunk, hogy osztozzunk el rajta, mert Márton érdeme javainak megosztása volt.

Az iskolában tízórai után aki éhes marad, az kiállhat az osztály elé, és kérhet még mások uzsijából. Még azt is megmondhatja, kinek az ennivalója szimpatikus, és akkor osztoznak. Délben minden ételből van kirakva kis adag, kóstoló, hogy ha valami ránézésre nem teszik, ne kelljen egy egész adagot elvenni. Napközben az udvari játékokat kölcsönözni lehet, egy kis cetlit kell leadni a negyedikeseknek, akik aztán a szünet végén összegyűjtik a játékokat, kiosztják a „bérleteket”.

A pékségben létezik külön Kinderbrötchen, amit ajándékba adnak a mindenféle csokis csoda után nyálát csorgató gyereknek, akinek az anyja gonosz módon kizárólag magos zsemlét hajlandó megvenni.

Amúgy is, mindenhol ajándékoznak: a kisboltban, a gyógyszertárban, az utcán. A múltkor megállított egy tizennyolc éves-forma csaj, hogy a vidámparkba megyünk-e, mert akkor ad ingyenjegyeket, neki megmaradtak. A Flohmarkton gyakorlatilag ajándékba kaptunk egy adventi koszorút jelképező fából faragott hullócsillag formájú gyertyatartót (gyönyörű), a gyerekek fejenként egy-egy játékot.

Az iskola a hétvégén közösen megy focimeccsre (hihetetlen, ezek mennyire foci- és úgy általában sportmániásak). Adventben minden hétfőn reggel közös negyedórás éneklés van, ahova a szülőket is várják. (Tudom, emiatt otthon kiugranék az ablakon, mert a munkaidőm Adventben sem kezdődik később. De ez itt tud működni. A nyelvtanár szerint, akinek magyarázkodni kell, mert minden nap el kell jönnöm korábban, hogy odaérjek a gyerekért az oviba, nagyon sok részmunkaidős munkahely van, vagy olyan munkahely, aminek ha nem is óvodája, de gyerekmegőrzője van.)

A nyelviskolában rendszeresen csinálunk olyan feladatokat, hogy állj ki a csoport elé, és mondd el ezt vagy azt. Mert meg kell tanulni szerepelni, a véleményedet elmondani, vitázni. A legmeglepőbb az egészben, hogy ezügyben a kínai kiscsaj tűnt a leggyakorlottabbnak. Az egyetemen a szemináriumok nem is állnak másból, mint perezentációkból, vitákból, véleményformálásokból.

A münsteri heti programsoroló úgy kezdődik, hogy megjelennek az állandó programok, ilyen fejezetcímekkel: politikai programok, nyilvános találkozók, tanácsadások, környezet és fejlődés, nők (benne pl: zöldpolitika, destruktív kritika, álláskereső nők találkozója, nőtörténet, mérnökök határok nélkül, rock’n’roll Biblia).

Tudom, hogy ehhez egy darab, viszonylag nyugodt, jólfizető munkahely kell. Tudom, hogy Kölnben nemrég mindennek ellenére huligánok szétverték a fél várost. Tudom. De legalább megpróbálják.