Mindig hitetlenkedő tekintetekkel találkozom, ha azt mesélem, hogy a német precizitás már rég a múltté. Történt a minap, hogy levelet kaptunk Münster városától. Egészen pontosan az iskolai részlegtől. Nem egy szószátyár levél, összesen ha öt mondatból áll. Ezek szerint tudomásukra jutott, hogy van egy (?!) gyerekünk, R., aki iskolaköteles korú, de egy iskola sem jelentette le, hogy oda be lenne iratkozva. Szeptember 30-ig bizonyítsuk, hogy iskolába jár a gyerek. Na, fussunk csak neki: R. másodikos, ugyanabban az iskolában, ahol tavaly elsős volt. Tavaly is már jócskán iskolakötelezett volt. Tavaly is benyújtottunk mindenféle jövedelemigazolásokat, ami alapján megállapították, hogy nem kell fizetni a napközi után. Idén is benyújtottunk mindenféle igazolásokat, ami alapján megállapították, hogy mennyit kell fizetnünk a két gyerekre a napköziben és a menzán. D. tavaly részt vett iskolaérettségi vizsgálaton, kiiratkozott az oviból és beiratkozott az iskolába. Éppen most kaptunk ingyenes bérletet, mert aki 2 km-nél messzebb lakik a sulitól annak ez jár. Ehhez kaptunk egy határozatot Münster városától, amelyben megállapították, hogy a gyerekek iskolába járnak, az iskola nyilatkozott, hogy átvállalja a bérlet költségeit és még azt is kiszámolták, hogy az iskola és a lakhelyünk közötti távolság több mint 2 km.

Ha jól számolom, legalább 3 irodában a városházán tudniuk kell, hogy hány gyerekünk van és azok éppen mit csinálnak. Ehhez képest most írunk a tisztelt német közigazgatásnak, hogy kettő darab gyerekünk vesz részt a német oktatásban. Meg fognak lepődni. Lehet, hogy pont olyan irodákról van szó, akiknek a lakói éppen örök haragban vannak egymással.

Három havonta járunk gyerekorvoshoz is, asztmakontrollra. Éppen azzal dicsekedtem barátainknak, hogy eddig mindig nagyon jól ment minden, tartották az időpontot, sitty-sutty kész szoktunk lenni, úgyhogy oda fogunk érni a magyar csoportos találkozóra, csak ne aggódjanak. Ahogy azt Móricka elképzeli. Kezdjük azzal, hogy én is hülye voltam, nem csekkoltam otthon, hogy az egészségbiztosítási kártyák tényleg benne vannak-e a pénztárcámban, ahogyan mindig. Naná, hogy nem voltak. De nem ebből lett a bonyodalom. Egész egyszerűen a néni közölte, hogy nincs is időpontunk. De, van. Nálam volt a cetli, amire ők írták fel az időpontunkat. Akkor elkezdtek nyomozni. Lassan ment. Semmilyen adatunk nem volt bent a rendszerben. Mintegy fél óra alatt kiderítették, hogy tényleg ők adták az időpontot, és megvizsgálnak kártya nélkül is, de azt majd hétfőn hozzam be. Ez a fél órás keresgélés pont arra volt jó, hogy a nevünk valahova egész hátra kerüljön a behívandók között, így aztán a rendelés legvégén kerültünk sorra. Végülis odaértünk a magyar csoportra, nagyjából a búcsúzkodásra. Hétfőn lelkiismeretesen visszavittem a kártyánkat, amikor is kérték, hogy adjam meg a telefonszámunkat, mert nincs meg nekik. Most kezdjem le magyarázni, hogy de, ott kell lennie, hiszen hívtak már fel éppen időpontmódosítás miatt? Felesleges.

Most erre mit mondjak? Akár otthon is lehetnénk.