Egy anyuka szeretne velünk barátkozni, határozottan ez az érzésem. Bíró, a férje ügyvéd, ízig-vérig német család. Ők maguk is egykék, ez bejött nekik, mert egy fiúk van. D. osztálytársa. Reggel az iskolaudvaron szoktunk néhány szót váltani. Legutóbb arról, hogy vajon van-e Magyarországon Montessori módszer, meg ismerjük-e a Waldorfot. Némi lenéző nevetéssel mondja a fiának, hogy a Montessori az, ahol mindenki azt csinál, amit akar, a Waldorf meg valami ezoterikus vallásos izé. Nem lep meg a hozzáállása, számítottam rá. A fia néhány hete volt nálunk játszani. Mint egykegyerek, láthatóan hozzá van szokva a felnőtt társasághoz, emiatt kicsit koravén, D-t viszonylag hamar meg is unta, és koslatott utánam, mint egy kiskutya. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy ez a környék, ahol lakunk milyen csöndes, bezzeg ők csak a belvárosban laknak. Igaz, hogy ő jobban ismeri emiatt a belvárost, és nem kell olyan sokat utaznia. Aztán egy huszárvágással rátért arra, hogy tényleg hazamegyünk a jövő nyáron, és ha igen miért. Közölte, hogy hülyeség hazamenni, az egy rossz ország, biztos tudna G itt is munkát találni, ha akarna. Azt válaszoltam, hogy szerintem nem az ország rossz, hanem a vezetése, ami nem egy és ugyanaz. Komoly egyetértéssel bólogatott, hogy ja igen, olyan lehet, mint az a hülye Merkel, aki annyi menekültet enged be az országba. Hát most erre mit mondjak egy hatévesnek? Szerencsére odaértünk a játszótérre, a hazaútig jegeltük a témát. De visszafele újra belekezdett az általa oly izgalmasnak tartott témába, hogy milyen különös, hogy ő egy magyar fiúval barátkozik, neki még sosem volt nem német barátja. Erre én: azért nem olyan nehéz Németországban külföldiekkel találkozni, rengetegen élnek itt. Erre ő: Ja, a menekültek! Mondom neki, hogy nem csak ők, hiszen sok osztálytársának a szülei sem németek. Itt megint megszakadt a beszélgetés, hazaértünk. Elgondolkodtattak a hallottak, és kezdtem azt érezni, hogy anyuka csak díszkülföldinek akar a baráti társaságba minket. Ettől nem érzem túl jól magam.

Gondolkodnom kell, hogy az elmúlt másfél évben kerültem-e olyan helyzetbe, ahol tudomásomra hozták, hogy hülye külföldi vagyok. Eltekintve két esettől, ahol kamaszfiúk brekegtek körbe minket, hallva a mi, idegen fülnek ezek szerint nem túl muzikálisnak hangzó nyelvünket, nem tudok ilyen esetet felidézni. Ha már valamit, azt néhány szituációban furcsábbnak találtam, hogy mennyire nem törődnek azzal, hogy külföldiek vagyunk, nincs az rácsodálkozás, ami otthon egy nem turista külföldit fogad. De tényleg annyi a külföldi, hogy ha állandóan mindenkit körbecsodálnának, megállna az élet. Azt is többször éreztem, hogy - főleg tanultabb közegben -  inkább egy kis irigység van a két-háromnyelvű gyerekek irányába.

FB-on már hírül adtam, itt gyorsan megint leírom: a menekültválság kitörésének kezdő napjaiban láttam egy adást, ahol egy kísérletet mutattak be. Egy helyijáratos buszra kiírták, hogy a nem németek csak a busz hátsó felében ülhetnek le. Két beépített, külföldinek látszó utas felszállt és leült elől. Erre egy ugyancsak beépített német utas elkezdte őket inzultálni, és hátra akarta zavarni őket. Eredmény: az esetek 80%-ban egy (!) percen belül közbeléptek az utasok, elküldték melegebb éghajlatra a „német” utast.

Ettől függetlenül természetesen nem kritikátlan az átlag német sem. Azt is halljuk, hogy félnek a menekültválság következményeitől. Hogy ez nincs rendben, hogy mindenki ide akar jönni. Hogy nem bírja el a társadalom, mert pénzbe kerülnek. Hogy otthon, baráti körben lebűnözőzik és leterroristázzák-e őket, azt nem tudom, nyilvánosan sem a médiákban, sem beszélgetésekben nem teszik.

Ki tudja, min múlik. Talán az iskolán. Vagyis az oktatáspolitikán. Meg a médián. Vagyis a médiapolitikán. Mert valahol tanulni kell az egyén tiszteletét. Igaz az is, hogy az iskolai hittanórán legelőször arról beszélnek, hányféle színű ember él a Földön, míg otthon a halál és a pokol volt az első téma már oviban. Ahol németórán mindenki bemutathatja, milyen idegen nyelvet tud. Ahova afrikai művész jön együtt alkotni a gyerekekkel. Ahol karácsonyi üdvözlőkártyákat gyártanak a gyerekek, aztán a szülői értekezlet idejében árulják, hogy a befolyó pénzből egy afrikai testvérosztályt támogassanak. Ahol a katolikus iskola zsinagógát megy látogatni. Ahol a problémás gyerek mellé odaül a kistanár egész napra, ha kell, hogy lefoglalja, ha ez sem elég, akkor külön pszichológus kíséri a gyereket egész nap, de nem teszik ki a közösségből. Ahol a Dein Spiegel (a Spiegel gyerekverziója) kisiskolás szinten elemzi a VW-botrányt, a foci-világ megvesztegetés gyanúit, a menekült-kérdést, nem elhallgatva az ellenérzéseket sem.  

Most olvastam a párizsi eseményeket. Döbbent csend bennem. És félelem. Félelem attól, hogy a gyűlölet soha nem látott magasságokba csap. Mert olyan könnyű a menekültekre mutogatni.