Kívülről minden olyan könnyűnek látszik. A tóparton futó férfi léptei, a medencében a lányok karcsapásai, a babakocsit tologató anyuka éneke, a pénztáros mosolya. A küzdelem csak belülről érezhető. Vannak napok, amikor tényleg könnyen megy, de vannak napok, és ezeket érezzük többnek, mert nehezebbek, amikor minden lépésért, karcsapásért, dallamért, mosolyért le kell győzni magunkat, a fáradtságunkat, türelmetlenségünket, a kishitünket.

Belőlünk is mi látszik? A képeslap-család elment, világot látott, hazajön, de jó nekik. És tényleg az, vitathatatlanul. Csak azok a percek ne lennének. Amikor a fiam arra kér, hogy most üljünk le, öleljem meg, mert épp búcsúzott egy közösségtől, amit megszeretett. Hét évéből kettőt Németországban élt. Nekünk kaland, neki egy harmad élete. Kalkulál vele persze az ember, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, pedig a gyerekek könnyen alkalmazkodnak, de. De én sem tudok azzal a ténnyel mit kezdeni, hogy össze kell csomagolni és el kell menni innen, és van rá jó esély, hogy soha többet nem jövünk vissza. Otthonról eljönni könnyebb volt, mert biztosan tudtuk, hogy visszamegyünk. Minden nap történik valami utolsó. A fényképezőgép lencséje ráfókuszál a fagyira, a játszótérre, a tóra, a fasorra, igyekszik magába zárni, amit nem lehet. A 16 embert, akik a magyar-izlandot nézik a földre kucorogva, a futóversenyen kipirult arcokat, a játék felett összehajló fejeket. Egy idő után feladom, nem a lencsén át nézem a valóságot. Beszívom az illatokat, megbillen a lábam a macskaköveken, számolom, még hányszor kell bevásárolnom hétvégére, pakolom a dobozokat, egyelőre csak ide-oda, mert hát minden kell még. Szinte kétségbeesetten gyártom a listákat fejben, ki mindenkivel szeretnék még találkozni, keresem a lehetőséget, hogy szervezzünk közös programot, mert már csak két hétvége. Nem akarom kimondani az utolsó sziát. Közben meg már építjük az otthoni életünket, szó szerint is, mert R már külön szobát szeretne, de képletesen is vesszük fel az elejtett fonalat. Pár hét, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, bezárul a zárójel, visszazökkenünk a valóságba. Hagyunk menekülőutakat, megbeszéljük, nyáron otthon kivel hol találkozunk. Elodázzuk a búcsút, ahol el lehet. Jó volt. Két év, kétszer háromszázvalahány hétköznap. Először tapogatózó, aztán egyre biztosabban mozgó, a végén már otthonos hétköznap.

Azt megérteni, hogy mit jelent magyarnak lenni, itt lehetett. Nem a nacionalista értelemben, sőt, innen még inkább látszik, mennyire kicsik vagyunk, és mennyire nem vagyunk tényezők még Európában sem, szóval leszünk szívesek észrevenni, hogy nekünk leginkább csak magunkkal meg a tükörrel van elszámolnivalónk. Hanem abban az értelemben, hogy mennyire nem tudunk mások lenni. A sutaságok, amik ennyi idő alatt ránk rakódtak, hogy nem tudod már, kezet nyújts-e, ölelj-e, puszit adj-e üdvözléskor, hogy kivel illik tegeződni, hogy itt nem szokás a boltban odaadni az érmét és elkérni a  bevásárlókocsit, hanem türelmesen kivárom, amíg visszateszik akkurátusan, hogy már nem villogsz a kereszteződésben, hogy menjen csak a szembenálló,  mert úgy logikusabb, hanem továbbhajtasz, ha neked van elsőbbséged, hogy imádod, hogy itt besorolásnál magától értetődően „cipzároznak”. Minden megtanulható, ez-az irigyelhető, más meg épp olyan, mint otthon. De a közös gyerekversek, (gyerek)könyvek öröme, a beszélgetések magától értetődősége, a viccek, félmondatok, gyerekkori emlékek, családi viszonyok természetessége, a hangsúly, a kézmozdulat érthetősége tesz minket magyarrá, azzá, akikké Magyarországon lettünk, és ez már így marad. Mielőtt minden piros-fehér-zöldbe borulna, azért azt is tisztázzuk, hogy nem a klasszikus értelemben vett honvágy miatt megyünk haza. Nagyon szépen lehetne itt is, meg nyilván a világ más táján is éldegélni. Nem kezdek el a Facebook-on Nagy-Magyarország térképeket posztolni, és nem gondolom, hogy bárkinél is magasabb rendűek vagy különlegesebbek lennénk, habár mint eddig, eztán is bőgni fogok a magyar Himnuszon az Olimpián (vagy aktuálisan az EB-n). Úgy alakult, hogy nagyon jó magyar barátokra tettünk szert, néhány kapcsolatban benne maradt az összebarátkozás lehetősége, de a tágabb értelemben vett magyar közösség is jól működik itt. Csupa jó ember, és most majdnem azt írtam, hogy akikre otthon is szükség lenne, de nem akarok direktben politizálni. Igyekszem hazavinni az optimizmusból, a civil kurázsiból, a tenni akarásból valamit, amit itt (éppoly vegyes világnézeti hátérrel, mint otthon), akár németeken, akar magyarokon keresztül megtapasztaltam. Két évnyi szép emléket viszünk magunkkal a fejünkben és az SD kártyán.      

Ma lejárt egy határidő, amire G. nem adott be pályázatot. Újabb három év lehetett volna. Tipródtunk, rágódtunk, aztán hagytuk eltelni a napokat. A napokat, amelyeknek már igencsak a végére járunk. Három teljes hónap még, aztán egy kicsi júliusból és megyünk haza. Nincs jó döntés. Vagy legalábbis mi nem tudjuk meghozni. Jelen állás szerint hazamegyünk, amitől nem érezzük jól magunkat. De ha beadta volna a pályázatot, akkor sem lennénk megkönnyebbülve. Lehet, hogy mi vagyunk – mik is? Éretlenek, döntésképtelenek, nyavalygók? Vagy fogjuk a körülményekre? Az otthoniakra? Az itteniekre?

Ha muszáj lenne egyetlen okot megjelölni, miért nem maradunk, akkor igencsak elkeserítő válaszra jutnánk: a távolság miatt. Ha ugyanezt a kalandot Bécsben, Grazban vagy akár Münchenben, tehát 8 óra autóúton belüli távolságban éltük volna meg, akkor nem maradna komoly érv a maradás ellen. Mert fontos nekünk, hogy elérhető távolságban legyen a nyelv, a rokonok, a barátok, a Balaton. A sorrend tetszőlegesen variálható és bővíthető. Ezer szállal kötődünk. Akarunk kötődni. Tenni is. A gyerekeinkért, magunkért, az országért. A sorrend itt is tetszőlegesen variálható, lehet vele játszani, de a veleje fogytán van: a hit hibádzik, hogy tudunk tenni, hogy van értelme, hogy van fény az alagút végén. Másként fognánk neki, G makroszinten gondolkozna, én abban hiszek, hogy alulról, kicsiben, magunkat kellene jobbá tenni, de közös bennünk, hogy egyre kisebb lelkesedéssel tennénk.

Évekkel ezelőtt mondta egy orvos barátunk, hogy nem mehet mindenki el. Akkor még nem értettük, csak azt láttuk, hogy majdnem rámegy a házassága a hivatására, hogy alig van otthon, hogy fáradt és fásult. Hogy majdnem kirúgták, mert egyszer egy újságírónak elmondta, milyen körülmények között dolgoznak. Hogy este, amikor a férje hazajön és panaszkodik, hogy milyen nehéz napja volt, arra ő azt tudja válaszolni, hogy aznap 4 ember halt meg az osztályon, akiknek nem biztos, hogy meg kellett volna. Jó néhány év telt el azóta, most már senki elől nem lehet titkolni az egészségügy helyzetét és sok más szektor is felsorakozott mögéjük. Napról-napra vonszolódva nem lehet országot építeni. Sem anyagi, sem lelki értelemben. Gyűlölet van, szakadékok és szemlesütés. Messziről talán ijesztőbb. Ha hazamegyünk, nem látjuk majd ennyire élesen. De akarjuk nem látni?

Egyébként meg, nem vagyunk döntéshelyzetben. Nem összehasonlítható a két élet, amit élünk. G nem tudta elereszteni az otthoni dolgait (épp azért nem, mert csak átmenetinek tekintettük ezt az időszakot), én nem kerestem fogódzót egy itteni életbe. Csak önkéntes munkát végzek, heti egy alkalommal vagyok németek között, egyébként időm nagy részét magyarok közt töltöm. Nem tudjuk, milyen lenne, ha G-nak kevesebb dolga lenne, nekem meg több, ha másfél év múlva el kellene dönteni, hogy R. hol tanuljon tovább.

Két év mire elég? Hogy megszokjam a currys ketchup ízét. … Ja, nem, arra még nem. Brr. De arra igen, hogy a város otthonos legyen; hogy már kelljen figyelni az utcán jövet-menet, mert nem kizárt, hogy ismerősbe botlunk; hogy hozzászokjunk az esőhöz és 20 fokban eszünket vesztve rohanjunk a napra; hogy ne számoljunk mindent forintra vissza; hogy örökre szerelmes legyek a holland tengerpartba; hogy barátokat szerezzünk, akik hiányozni fognak.

Hazamegyünk. Kalandvágyból.

Ügyes-bajos napi dolgaink miatt azt terveztem, érdemes lenne átgondolni, mit is tapasztaltunk eddig a német egészségügyben. De először egy lépéssel hátrébb lépnék. Kicsit messzebbről kezdek, mert feltűnt egy jelenség, amit nem csak az orvosi dolgoknál tapasztaltam meg. Bizalomnak nevezném, méghozzá valamiféle társadalmi bizalomnak.

Vegyük például a tömegközlekedést. A buszon úgynevezett 90 perces jeggyel (plasztikkártyával) utazok. A jegy nevéből adódóan úgy működik, hogy az érvényesítéstől számított 90 percen belül többször is átszállhatok vele, újabb jegy vásárlása nélkül, ezen kívül egy jegy olcsóbb vele, mint a normális vonaljegy és ráadásul akár 3 gyerek is velem utazhat ingyen, és van egy napi plafon is, bármennyit utazok, nem számláznak többet adott napra, mint egy napijegy ára lenne. De nem a jegy maga a fontos most, hanem a fizetés módja. A fizetés ugyanis utólag történik. Hónap végén, egy összegben, a ténylegesen igénybe vett szolgáltatás után. E-mailben kapom az elszámolást, a végösszeget levonják a számláról.

Aztán az iskolában, ha hiányzik a gyerek egy-két napot, nem kell orvosi igazolást vinni. Elég, ha a szülő ír pár sort a tanítónak, és el van intézve. Tudom, hogy otthon is igazolhat három napot a szülő, de alapvetően az másra van kitalálva. Betegség esetén már az oviban is elvárták, hogy a gyógyult gyereket cibáljam vissza az orvosi rendelőbe, további fertőzések összeszedése céljából.

Vagy a boltban, ahol gond nélkül bepakolhatok a saját szatyromba, hogyha nem akarok böhömnagy bevásárlókocsit tologatni. Ahol még a bejárat előtt/kijárat után, attól függ, honnan nézem, ki van rakva egy csomó termék, és nem őrzik kigúvadt szemű biztonsági őrök.

Hogy hogyan kapcsolódik ez az egészségügyhöz? Hát úgy, hogy itt (is) fizetni kell bizonyos ellátásokért, eszközökért. Nem rögtön, hanem utólag. Tisztán, világosan. Nem borítékban, nem a kezelésről kiesve, esetleg fájdalommal küszködve, számla nélkül. Postán küldik ki a részletes elszámolást, hogy milyen kezeléseket/eszközt kaptam, mellé a csekket, rajta az összeggel, amit a betegbiztositási összegen felül fizetni kell. Mondjuk 5 eurót egy pár mankóért. Vagy 50 eurót egy legmagasabb minőségű fogtömésért (több árfekvésből lehet választani). Vagy persze még többet a fogorvosnál, naná, hogy én lettem az a hülye, akinek itt kell fogorvoshoz járkálnia, míg a németek Magyarországra járnak.

Kezdjük akkor a fogorvosnál. Biztosan olcsón megvehető vagyok, de engem lenyűgöz, hogy a praxisban ott áll a panorámaröntgen készítésére alkalmas gép, hogy a beinjekciózott számmal nem kell kiülnöm a váróba, hanem újságot kapok, amíg kényelmesen ücsörögve várakozok, hogy a fogorvosnő nyelvét törve próbálja megtanulni a nevem helyes kiejtését, hogy legalább négy asszisztensnő szolgálja ki az orvost (kezelőnként egy). Azt már sokkal kevésbé értem, milyen gondolat húzódik a finanszírozás mögött: a gyökérkezelést, a kiesett tömés pótlását (amik ugye fogmegtartó kezelések) nem fizeti a Krankenkasse, ellenben a szépészeti töméscserét igen. A gyerekeknek évi egy kontroll, a professzionális tisztítás és a Vorsiegelung (a természetes, de nem tisztítható repedések feltöltése) ingyenes (vagyis persze a havonta fizetett biztosítás terhére megy).

Elkerülhetetlen volt az is, hogy gyerekorvoshoz menjünk. Otthon mindkét gyereket asztmásnak nyilvánították, mindegyik tartósan kapott gyógyszereket. Itt szerencsénkre a gyerekorvos éppen pulmonológus is (ergo nem kell külön, pláne nem magánrendelésre menni), aki először elszörnyedt a szedett gyógyszerek mennyiségén, aztán levette mindkét gyereket az állandó gyógyszerekről, az összesről. Ellenben bevette őket egy asztmaprogramba, és minden harmadik hónapban nézi a légzésfunkciókat, valamint megállapított egy házipor allergiát és az ellen receptre kaptunk méretre készített matracvédő huzatot. Hozzáteszem, fogalmam sincs, hogy a magyar vagy a német pulmonológusnak van-e igaza.

A gyerekorvosi rendelő is úgy néz ki, hogy van nagy váró, két recepciós, helyben labor, több kezelő, ahol az asszisztens felveszi a panaszokat, adminisztrál, aztán jön az orvos vizsgálni. Időpontra kell itt is menni, itt sem működik, mindig meglepetésszámba megy, vajon aznap épp mennyit kell várni. Sok a páciens. Ja, és minden nap rendelnek délelőtt is és délután is.

D-nak kerestünk finommotorika-fejlesztést. Meglepetésünkre az is a háziorvoson keresztül megy, mégpedig úgy, hogy a háziorvos konzultál az osztálytanítóval, aztán beutalót ad Ergoterápiára. A Krankenkasse teljes egészében finanszírozza a heti egy alkalmas, külön praxisban nyújtott fejlesztést.

Felnőtt háziorvosnál csak én jártam eddig, ott is helyben az alapvető vizsgálatokhoz szükséges laborok és személyzet, de ami ott a leginkább zavarba hozott: doktor néni mondja, hogy akkor vetkőzzek neki, én meg, mint otthon, már kapom is le a felsőmet. Erre szinte ijedten felkiált, hogy jaj, várjak már egy kicsit, előbb besötétíti az ablakot, és lejjebb veszi a világítást. Hm?! Istenem, ha ezt a nőt egyszer beküldenénk egy magyar nőgyógyászati vizsgálóba, a bejárati ajtó felé fordított vizsgálóasztallal….

Volt szerencsénk kétszer is a sürgősségi sebészethez. Vegyesek a tapasztalatok, G kezének begipszelése itt is eltartott 5 órán keresztül, igaz, ebben kétszer megröntgenezték (mert az első után maradtak kérdéseik), és legalább három orvos látta. Én gyorsabban végeztem, kevesebben voltak, de az orvos bunkóbb volt, majd a röntgen után közölte, nem szükséghelyzet az esetem, menjek isten hírével, keressek sebészt. Kerestem, két hetes előjegyzéssel fogadott, adott mankót, aztán elküldött MRT-re. Persze időpontot a páciensnek kell szerezni. Az első helyen március-ra adtak időpontot (a ballépésem január elején történt!), a másodikon február végére, aztán oltári mákomra a harmadik helyen valószínűleg éppen a hívásunk előtt mondhattak le egy időpontot, mert még aznap mehettem. Ezt követően már csak egy hetet kellett várni, hogy az eredménnyel visszamehessek a sebészhez. Így a panaszok beálltától számított egy hónapra meg is kezdődhetett az érdemi kezelés. Most várom a csekket, mennyibe került a vákuum-cipő, amivel éppen divatot teremtek. A sebésznél egyszerre éreztem magam profi kezekben és a vágóhídon. A kezelők közötti ajtón viharzik be a doki, miután az asszisztens már mindent (személyes adatokat, leleteket) rögzített, engem vizsgálatra előkészített (vetkőzés, vizsgálóasztal). Az orvos gyorsan dönt, kiadja a kezelési utasítást és száguld tovább. Mint egy gyártósori szalag. Másodszor már emberibb volt, akkor érdemben is beszélgettünk néhány percet, de az első élmény elég nyomasztó volt.

Nyilvánvalóan jobb (mennyiségileg legalábbis) a humán-erőforrásbeli és az infrastrukturális ellátottságuk. Drágább is nyilván az egészségügy, ezt meg kell fizetni. Otthon is, csak erről szeretünk nem tudomást venni. Szakmai tudásuk az orvosoknak meg valószínűleg ingadozó. Belefutottam már tévedésbe én magam is, D-nak egy számfeletti fogát nézték maradandó fognak, még szerencse, hogy gyanús volt és szünetben otthon is megmutattuk egy dokinak, aki aztán egyből szájsebészhez irányított. Azóta itt is kerestünk másik fogorvost a gyerekeknek is.

Jó hírük van itt a magyar orvosoknak, a münsteri magyar csoportban is akad néhány. Hazafelé készülődve egyre inkább foglalkoztat a kérdés, hogy az eszközök és a gyógyszerek után ők mikor fogynak el teljesen otthon? Mert az ő tudásuk nagyon könnyen konvertálható, és szerintem egyikük sem szeret embert ölni.

Legutóbb már kasszás voltam. Ezzel teljes jogú taggá avanzsáltam elő. Magyarul turkálónak neveznénk a helyet, nem találok jobb szót rá. Pedig nem az. Alapvetően az a funkciója, hogy az adományba leadott ruhaneműket és egyéb kisméretű használati tárgyakat eljuttassa a rászorulóknak. Akik körülbelül fele-fele részben menekültek és szegény németek. A ruhákat előszortírozzuk, csak a tökéletes kerülhet a polcokra. Egész egyszerűen, mert rengeteg van. A maradékot két zsákba válogatjuk: a zöldbe kerülnek azok, amik még hordhatók, és mennek tovább. Hogy hova, elég esetlegesnek tűnik, minden alkalommal más és más országok kerülnek felsorolásra: Fehér-Oroszország, Ukrajna, Bulgária, Magyarország. Díszes társaság. Ahol mindenre szükség van. A kék zsákba a hordhatatlannak ítélt holmik landolnak, ennek sorsa még inkább homályos, valamiféle újrafeldolgozásra kerülnek.

Egyszer olvastam egy cikkben, hogy az ilyen típusú használtruhák Indiába kerülnek, ahol asszonyok fonalakká bontják őket, hogy aztán újra ruha lehessen belőlük. Ezek a nők egyrészt próbálják kitalálni, hogy melyik ruhadarab vajon mire jó, másrészt – a cikk szerint – sopánkodnak azon, hogy milyen nehéz lehet az élet Nyugat-Európában. Ugyanis él bennük a meggyőződés, hogy azért dobálnak el ott mindent, mert olyan drága a víz, hogy olcsóbb újat venni, mint kimosni. Tök logikus, miért dobnának ki egyébként teljesen újnak látszó ruhákat?

A ruhák nagy része valóban nagyon rendben van. Előfordul azonban, hogy olyan csomag érkezik, ami azonnal és teljes egészében a kék zsákban landol. Ezek tipikusan gyerekruhák, foltosak, kinyúltak, pont olyanok, amit egy gyerek otthon azért nem hord, mert kinőtte. Valószínűleg ezeket a zsákokat is a jó szándék hozza ide, de tényleg annyi a szép holmi, hogy ilyeneket nem kell továbbadni. A ruhákat egyébként pénzért adjuk, 20 cent a legolcsóbb, 2 euro a legdrágább darab és a kasszásnak szabad mérlegelése van, mit ad ingyen, vagy kinek számol kevesebbet. Tehát a dolog nem nyereségre megy, némi pénzt azért kérünk el, hogy ne vigyenek válogatás nélkül mindent, hogy aztán a következő sarkon eldobják. A bevételből egy karácsonyi „buli” és egy nyári kirándulás van finanszírozva az önkénteseknek, a többi jótékony célra megy.

Hogyan működik ez a hely? Csupa önkéntes munkából. Alapvetően nyugdíjas asszonyok viszik a boltot. 15 éve, egy lakásban kezdtek, az első „vezetői” garnitúra épp most, január 1-gyel adta át a stafétabotot a következőknek. Van egy mag, aki rendszeresen jár, és aztán jönnek-mennek körülöttük az emberek. Heti kétszeri nyitva tartással dolgoznak, tulajdonképpen csak a szép szóért ez komoly elköteleződés. Márpedig a szép szót sem adják könnyen. A hely kicsi, egyszerre 5 főt lehet beengedni, és mindenkinek 15 perce van, hogy körülnézzen, mert sokan várnak odakinn. Láttam már, hogy két babakocsis anyuka majdnem összeverekedett, hogy ki hányadiknak érkezett. Egy idő után azt is felismerjük, ki az, aki rendszeresen jön, a márkás holmikat keresi, és nem a saját méretét viszi. Gyaníthatóan ők továbbértékesítésre gyűjtögetnek, és hirtelen elfelejtenek németül, ha erre rákérdezünk. Más még a majdnem ingyenből is alkudni próbál, a harmadik meg azon vitatkozik, hogy miért csak két pár cipőt vihet. Aztán persze ott van a másik véglet, aki kérni is alig mer, bárminek örül, és láthatólag igyekszik a lehető legjobban meghúzni magát. A németek, akik ki tudja milyen okból élnek a lehetőséggel, valamivel öntudatosabbak. Annyival legalábbis, hogy a nyelvet ismerve kapcsolatot tudnak kialakítani az eladókkal. A menekültekkel meg kézzel-lábbal, angol-német keveréknyelven próbálunk dűlőre jutni. Néha kevés sikerrel.

Fura egy „munkahely” ez. Sajátos lenyomata a menekültkrízisnek. Párizs után meglepődtünk, hogy ugyanolyan megállíthatatlanul érkeznek a zsákok. Pedig dönthettek volna úgy az emberek, hogy az utcán álló vöröskeresztes tartályokba hordják ki a feleslegessé váló holmikat, nem a mi korlátok közé szabott nyitvatartásunkhoz igazodnak. Nem tették. Pedig maguk az önkéntesek is felteszik egymás között a kérdést, hogy hogyan is lesz ez. Wir schaffen das. De hogyan is? Mindenki tele van kétséggel, kérdéssel. Egy dolgot nem hallottam még: annak megkérdőjelezését, hogy az egyénnek esélyt kell adni. Hogy senkit nem hagyunk az utcán aludni, nem kényszerítjük állati körülmények közé. Akinek dolga, hogy eldöntse, hogy XY maradhat-e, majd megteszi. Az se baj, ha akit hazaküldenek, majd úgy emlékszik a demokráciára, hogy van annak valami értelme.

Persze, Kölntől függetlenül is, van egy csomó kérdés. Meleg van, dolgozunk, rövid ujjúban, csupa rövid hajú nő, akiknek természetes, hogy odafogjuk a pulóvert, pizsamafelsőt a kuncsaft vállához, csekkolni, vajon jó-e. És akkor a szemébe nézek, vagy ránézek a kendőt viselő, csupa hosszú ujjú ruhát keresgélő feleségére, és megtorpanok. Hogy ez most rendben van? Hogy mit gondolnak ők erről a helyzetről. Felfoghatatlanul nagy a távolság köztünk. De nem mutathatok kételyt, mert ez is az integráció része: igen, rendben van, mert emberek vagyunk, és segíteni akarunk. És ha én adni tudom, ő meg el tudja fogadni, tettünk egy kis lépést egymás felé. Amikor a fiatal, talán elsőgyerekes anyuka a kezében a csecsemővel szerencsétlenkedik a ruhák között, kézzel-lábbal mutogatva értésére adom, hogy ha odaadja a gyereket, én fogom, hogy ő tudjon válogatni. És odaadja. És az a csecsemő éppolyan kicsi és babaillatú, mint az enyémek voltak. Ki tudja, hol született. Az is lehet, hogy valahol útközben. És akkor azt kívánom, hogy én a pultnak mindig ezen az oldalán állhassak.

Na tessék, egy újabb kémprogram!

És ez nem egy szappanopera. Az őszi szünetben hazamentünk. Egy vidéki kisváros okmányirodája, az ügyintéző szabadságról jön vissza, első ügyfelek vagyunk, most fedezi fel, hogy távollétében újabb számítógépet telepítettek az irodában. Aztán hozzáteszi, hogy nem mintha titkolnivalója lenne, de a tudat, hogy megfigyelik, elég rosszul esik neki.

Katonai konvojok, rendőrjárőrök a horvát határnál, ahol lejövünk az autópályáról. Üres vonatok, sok kocsival a síneken. Az országot meg kell védeni! - óriásplakátokon, rádióreklámokban legalábbis. Nekünk újdonság. Mármint persze tudunk róla, de személyesen megtapasztalni valami egészen gyomorszorító érzés. Betegen dolgozó rokonok, több évnyi távolban levő nyugdíjig a napokat számoló kollégák, időpontfoglalásra érkező értesítés, hogy az orvost ne keressem már az országban, szorongó gyerekek az iskolákban, filléreket számolgató átlagemberek; szomorú, a korai télben csatakos Pécs.

Itthon vagyunk. Lubickolunk a nyelv nyújtotta szabadságérzésben, a minden ismerős érzés otthonosságában. Hogy ha belépek valahova, nem kell átgondolnom, mit is akarok mondani. Hogy ugyanazt el tudom mondani ötféleképpen. Hogy nem az a nap fénypontja, hogy szerzek ergoterápiára beutalót a gyereknek, anélkül, hogy visszakérdeznék vagy visszakérdeznének, mit is akarok.

Kerüljük a választ a kérdésre, hogy miért jövünk haza. Racionális érv nincs. De az ember nem racionális lény. Lázár Ervin tehet róla. Vagy ő is. Meghatározó élményem volt a Magyar mondák gyerekkoromban, sokat olvastam. Most a gyerekek a kocsiban hallgatják. Az ember rögtön nyilat ragadna, lóra kapna, na persze és kupán is vágná a német-római császárt, ha Lehel lenne. A szöveg szép, otthonosan mozgok benne (még ha mást is gondolok az Isten ostora szerepről manapság). Ha két életem lenne, kipróbálnám, mikor jön el az a pillanat, eljön-e, hogy a német nyelvet is ennyire magaménak érezzem. Működni már működök benne, de nem én vagyok.

Mindeközben beleszoktam a Hausfrau szerepbe, tavaly ilyenkor már a depresszió kerülgetett a nagy semmit sem csinálástól, mostanra felvettem a ritmust, nem is nagyon tudom elképzelni, hova tuszakolnék be a mindennapjaimba minimum 8 óra munkát. De nem akarnék így élni, érzem, ahogyan naponta halnak el az agysejtjeim. Hogy ezt elkerüljem, heti egyszer a Charitas ruhabörzéjénél segítek, és jelentkeztem nyelvvizsgára. Baromi jó érzés újra könyvtárba járni. Egyetem alatt mindig ott tanultam, nem érzem, hogy változott volna valami. Mígnem bejön egy negyvenes faszi, letelepszik, dolgozgat valamit. Megnézem, hogy ez vajon mit keres itt, aztán majdnem felröhögök, hisz’ engem is bárki méregethetne, én sem vagyok már egyetemista. Le is veszem a szemem az előttem ülő srác fenekéről. Még megrontásért lecsuknak.

Mindig hitetlenkedő tekintetekkel találkozom, ha azt mesélem, hogy a német precizitás már rég a múltté. Történt a minap, hogy levelet kaptunk Münster városától. Egészen pontosan az iskolai részlegtől. Nem egy szószátyár levél, összesen ha öt mondatból áll. Ezek szerint tudomásukra jutott, hogy van egy (?!) gyerekünk, R., aki iskolaköteles korú, de egy iskola sem jelentette le, hogy oda be lenne iratkozva. Szeptember 30-ig bizonyítsuk, hogy iskolába jár a gyerek. Na, fussunk csak neki: R. másodikos, ugyanabban az iskolában, ahol tavaly elsős volt. Tavaly is már jócskán iskolakötelezett volt. Tavaly is benyújtottunk mindenféle jövedelemigazolásokat, ami alapján megállapították, hogy nem kell fizetni a napközi után. Idén is benyújtottunk mindenféle igazolásokat, ami alapján megállapították, hogy mennyit kell fizetnünk a két gyerekre a napköziben és a menzán. D. tavaly részt vett iskolaérettségi vizsgálaton, kiiratkozott az oviból és beiratkozott az iskolába. Éppen most kaptunk ingyenes bérletet, mert aki 2 km-nél messzebb lakik a sulitól annak ez jár. Ehhez kaptunk egy határozatot Münster városától, amelyben megállapították, hogy a gyerekek iskolába járnak, az iskola nyilatkozott, hogy átvállalja a bérlet költségeit és még azt is kiszámolták, hogy az iskola és a lakhelyünk közötti távolság több mint 2 km.

Ha jól számolom, legalább 3 irodában a városházán tudniuk kell, hogy hány gyerekünk van és azok éppen mit csinálnak. Ehhez képest most írunk a tisztelt német közigazgatásnak, hogy kettő darab gyerekünk vesz részt a német oktatásban. Meg fognak lepődni. Lehet, hogy pont olyan irodákról van szó, akiknek a lakói éppen örök haragban vannak egymással.

Három havonta járunk gyerekorvoshoz is, asztmakontrollra. Éppen azzal dicsekedtem barátainknak, hogy eddig mindig nagyon jól ment minden, tartották az időpontot, sitty-sutty kész szoktunk lenni, úgyhogy oda fogunk érni a magyar csoportos találkozóra, csak ne aggódjanak. Ahogy azt Móricka elképzeli. Kezdjük azzal, hogy én is hülye voltam, nem csekkoltam otthon, hogy az egészségbiztosítási kártyák tényleg benne vannak-e a pénztárcámban, ahogyan mindig. Naná, hogy nem voltak. De nem ebből lett a bonyodalom. Egész egyszerűen a néni közölte, hogy nincs is időpontunk. De, van. Nálam volt a cetli, amire ők írták fel az időpontunkat. Akkor elkezdtek nyomozni. Lassan ment. Semmilyen adatunk nem volt bent a rendszerben. Mintegy fél óra alatt kiderítették, hogy tényleg ők adták az időpontot, és megvizsgálnak kártya nélkül is, de azt majd hétfőn hozzam be. Ez a fél órás keresgélés pont arra volt jó, hogy a nevünk valahova egész hátra kerüljön a behívandók között, így aztán a rendelés legvégén kerültünk sorra. Végülis odaértünk a magyar csoportra, nagyjából a búcsúzkodásra. Hétfőn lelkiismeretesen visszavittem a kártyánkat, amikor is kérték, hogy adjam meg a telefonszámunkat, mert nincs meg nekik. Most kezdjem le magyarázni, hogy de, ott kell lennie, hiszen hívtak már fel éppen időpontmódosítás miatt? Felesleges.

Most erre mit mondjak? Akár otthon is lehetnénk.

Szerencsénkre a hőlégballonos parádé napján jó idő volt. Van valami meseszerűen lenyűgöző, ahogy ezek a repülő bálnák felszívják magukat, láthatóan küzdenek a gravitációval, dagad-dagad a ballon, még nehézkes és esetlen, hogy aztán egyszer csak Huss!, könnyedén a levegőbe emelkedjen. 34 ballon az égen, olyan magasan, hogy a kosár már nem is látszik alattuk, magával ragadó látvány. Míg várakoztunk a ballonok szélnek eresztésére, addig láttunk egy kisebb cirkuszi előadást, meg táncot és sakkbemutatót. A sakkbemutató rém vicces műfaj egy színpadon, lássuk be, messziről nem túl látványos. Pedig a konferanszié mindent megtett, hogy a fekete-fehér kockás játéktéren folyó küzdelmet vonzóvá tegye. A gyerekeket meggyőzte, mi maradtunk és végignéztük a 11 éves fiú és a 70 éves férfi csatáját. Amúgy is dúl mifelénk a sakk-láz mostanában, D. sakk szakkörre is beiratkozott és állandóan sakkozik. Vagyis úgy csinál, mintha. A bábukat ismeri, a lépéseket tudja, az előregondolkodás nem megy még neki, de állati lelkes. R-t a tánc kötötte le. Utána megkérdeztük, hogy észrevett-e valamit a színpadon. Nem. Amit észrevehetett volna: a tánccsoport tagjai egészségesek és betegek (főként Down-szindrómások) voltak. Nem tűnt fel neki. Attól eltekintve is, hogy még mindig nem érkezett meg a Föld nevű bolygóra és valami elvarázsolt tündérországban éldegél, érdekes, hogy mennyire nem látta a különbséget. Egyszer már megmosolyogtam, amikor éppen egy kerekesszékest kerültünk ki, és elkezdett arról értekezni, hogy milyen veszélyes város ez a Münster. A logika a következő volt: mivel sok kerekesszékest lát a városban, valószínű, hogy sok baleset van, amiben az emberek megsérülnek. A sok baleset meg nyilván a rengeteg biciklis miatt van. Mondtam neki, hogy szerintem nincs sokkal több baleset ebben a városban sem, hanem inkább azt feltételezem, hogy: 1. a kerekesszékkel is tudnak közlekedni, mert a járdákon a padka, meg az épületek is úgy vannak kialakítva, és a buszokra is fel tudnak szállni 2. nem érzik csodabogárnak magukat, nem bámulják őket meg az utcán, egyrészt mert a kerekesszék nem jelent automatikusan elszegényedést, ugyanolyan az öltözékük és az igényeik, mint nekünk, másrészt (éppen ezért) mert gyakran lehet találkozni velük. Például a pénzügyminiszterük is kerekesszékben ül. Meg a néni, aki kutyát szokott sétáltatni a környéken. Ezen elgondolkozott. Aztán ott van a vak lány, aki a környéken lakik, és aki tandembiciklin szokott kerekezni az édesapjával, reggel meg a buszon találkozunk mindig. D. meséli el gyakran, amit nyáron, Pécsett, a Zsolnay-negyedben tapasztalt. Nem tudom az utca nevét, azon az oldalon mentünk be, ahol az OTP automata van. Ott van egy nagy bejárat, ahol gyakran a rácsos kapu mindkét oldalról annyira be van húzva, hogy egy keskeny, gyalogosoknak elegendő hely van csak középen hagyva. Itt általában áll egy tábla (talán Behajtás engedéllyel, vagy valami hasonló felirattal). Mentünk játszóterezni, kerültük ki a táblát, amikor D. megjegyezte, hogy talán nem volt jó ötlet a vakvezető sáv közepére állítani azt a táblát. Ez hat évesen viszonylag gyorsan átlátható. Aki meg odaállította a táblát, nyilván tudta, hogy a vakvezető sáv csak azért van, mert az EU adott rá pénzt vagy mert előírás, hogy legyen, de úgysem használja senki. A vakok úgyis otthon maradnak.

Idegen lakás idegen fala. Fekete képkeretek, ki tudja milyen magazinokból kivágott– egyébként nem rossz ízlésre utaló – képek. Habár már nem is annyira idegen, hiszen lassan lecserélődnek a fekete-fehér képek a gyerekek sokkal színesebb alkotásaira. Hamarosan eljön a pillanat, amikor nem lesz köztük cigarettázó nő, helyette megtelnek szürreális háborúk még szürreálisabb pillanatképeivel vagy Ilyen leszek 50 év múlva! - típusú rajzok szárnyas varázslóival. A lakás lakberendezési magazinokból ellesett fekete-fehér eleganciáját megtöri most egy csokor virág rózsaszínje is. Színesítjük ezt az idegen lakást.

Az ablakon kinézve hatalmas fák fogják el a kilátást a focipályányi kert végében. Így nem látjuk, csak tudjuk, hogy arra van a gördeszkás játszótér, mögötte meg a város. Nem költöztünk messzire az egyetemi lakástól, de ez már egy kertváros, a maga minden csöndességével. Egy családi ház tetőtéri lakását béreljük, alattunk laknak a tulajdonosok, magunkkorú pár, két kisfiúval. Sok kapcsolatunk nincs, néha D játszik a nagyobb fiúval, néha jövet-menet összefutunk a felnőttekkel is, olyankor beszélgetünk pár percet. Sosem laktunk albérletben. Nem tudjuk, mennyire „szabad” barátkozni. Sosem laktunk németekkel egy fedél alatt. Nem tudjuk, mit lehet, csak a sztereotípiákat ismerjük, hogy a németek nem könnyen engednek közel magukhoz senkit. Így sokszor csak szerencsétlenkedünk. Ők sem tudják, hogy amit bennünk látnak, azok csak mi vagyunk-e vagy a magyarok általában. Így aztán eludvariaskodunk jó darabig, mire aztán házigazdánk ajánlja fel nagy lendülettel, hogy tegeződjünk. Ő is csak tapogatózik, várja a fogadtatást. Kultúrák ha találkoznak, milyen vékony is tud lenni a jég. Vagy legalábbis vékonynak képzeljük. Pedig mi még csak nem is jövünk messziről. Elég elmenni a gördeszkás játszótérig, hogy teljesen elvesszen ez a vékony jégpáncél is a lábunk alól. Biztosan muszlimuk vannak többségben, nevetgélünk, mikor látjuk, hogy újabb csoport érkezik, színes kendőkben, ők lehetnek a liberális szárny képviselői. Üde színfoltok ők a talpig feketébe burkolózó, a férfiaktól elkülönülten letelepedő, ámde mégis velük együtt grillező asszonyok mellett. Nézem a színes ruhákban szaladgáló kislányokat, felfogni nem tudom, hogy kerülnek majd ők is a lepel alá. Mit érez egy anya, amikor először ráadja a gyerekére a tradicionális ruhát? Közben persze mi sem vagyunk jobbak, bevándorlók a javából. Két fél család vagyunk éppen, persze ez kívülről nem látszik. Ami látszik, egy nő, egy férfi, öt gyerek, nem németek. Nekünk is van piknikplédünk, az öt gyerekből valamelyik mindig bőg vagy valamiért reklamál. Zajos vasárnap délután. A németek közben talán nagymamát látogatnak vagy ki tudja, hol vannak. Itt nincsenek.

Mégis egyre ismerősebb a közeg. És idegenebb. Lehet egyszerre is a kettő. Mert már tudjuk, hogy van Tüte, teli ajándékkal az új elsősnek, de hogy ekkora, és ilyen fontos, azt megtapasztalni kell. Meg azt is, hogy az egész család kivonul az iskolába is a gyerekkel, nagyszülők repülnek ide messziről, mert a gyerek elsős lesz. Hatalmas lépés ez, ünneplésre méltó. Mert jó, hogy nincs ünneplős ruha, de egész egyszerűen zavarba jövök a ruhákból, sminkekből, ékszerekből áradó mindennapi jóléttől. Egy–egy női ruha biztos többe kerül, mint az otthoni fizetésem. De mégsem ezt irigylem. Csak átgondolom, egy pillanatra, hogy mit is ünneplünk. Egy gyerek elkezd valami igazán fontos, igazán hosszú utat. Nem az ovis ballagáson búslakodnak, nem a múltba merednek, hanem a gyerekre váró lehetőségeket ünneplik. Hát nem okosak?

Nem is tudom, hol tartok a számozásban. Régen nem írtam. Ez leginkább azt jelenti, hogy belesimultunk a hétköznapokba, egyre kevésbé érnek naponta új kihívások minket, rutinszerűen kezdtük élni az életünket. Tudjuk, melyik busz szokott késni, ismerősek az arcok a buszmegállóban, a játszótéren, van állandó kávézónk, ahol már kérés nélkül adják a megszokott teánkat, tudjuk, melyik kanyarban kell lassítani a biciklivel, hogy el ne essünk, hol kell gyorsan tekerni, ha el akarjuk érni a következő zöld lámpát. Már fel sem vesszük, ha az időjárás-előrejelzés azt mondja, hogy kábé 50% a valószínűsége, hogy esni fog. Oké, essen, ha ez a mániája, nem ezen múlik a napi program. Kiderült az is, hogy a gyerekek sokkal kevesebb ruhában is túlélnek, mint otthon gondoljuk, nem evolúciós előny a zokni, mezítláb is boldogan végi lehet csinálni a capoeira edzést. Az ő lábuk nem fagy le, szemben az enyémmel. A suliban a menzán mindig krumpli van, az anyukák előszeretettel „sütnek” gumicukrot a szülinapi torta helyett, itt nem ünneplik a nőnapot, ellenben rém pc-k a külföldiekkel, még ha nem is feltétlenül azt gondolják, amit a Spiegel ír. (Ha befejezem a könyvet, amit éppen olvasok, a gyerekrészlegről néztem ki magamnak a következő olvasmányt, ami az iszlám kérdésével foglalkozik. Egy apuka írta, akinek a nyolc éves gyereke frászban volt szeptember 11. után, hogy most akkor ők is terroristák-e, merthogy muszlimok. Mert itt azt gondolják, hogy érdemes ezt a gyerekekkel is megbeszélni, annál mondjuk értelmesebben, hogy aki nem vedel sört bajorgatyában, az gazdasági menekült, meg terrorista.Na, de hagyjuk a párhuzamot az otthonnal, nem lehet, nem is érdemes. Nem azért, mert itt kolbászból van a kerítés. A rossebbet, csak máshol vannak a hangsúlyok, máshol lehetnek a hangsúlyok történelmi és gazdasági okoknál fogva. Ez az ő életük, az meg otthon a mienk. (Amivel persze jó lenne kezdenünk valamit.))

Voltunk múlt hétvégén Bochumban, egy német bányamúzeumban. Akinek elsőre nincs meg, Bochum a Ruhr-vidéken van már, arra meg emlékszünk a suliból, ipari forradalom és társai… A múzeumnak nagyjából (optimistán számolva) a felét sikerült megnéznünk öt (!) óra alatt. Nagyon erőteljesen fogott el az érzés, hogy ott és akkor valami nagyon fontos dolog történt, ami lehetővé tette, hogy itt és most ezt az életet éljük. Be lehetett járni egy hosszú bányaszakaszt, aztán fel lehetett menni valahova nagyon magasra (nem tudom a nevét, egy állványszerűség, ami úgy nézett ki, mint ami a lifteket működteti, csak mondjuk 70 m magas), és aztán kezdődött maga a kiállítás. Fiúknak paradicsom, giganagy gépekre lehet be- meg felmászni, a nyolcévesnek meg már a „szakmai” rész is érdekes tudott lenni. Bochum egyébként ugyanúgy 2010-ben volt kulturális főváros, mint Pécs. Érteni vélem a cím megosztását, mert Bochum minden, csak nem szép, szemben a Mecsek-oldallal.

R. túl van az első szülinapi zsúron is. Nyilván nem véletlen, hogy most kezdik el hívni. Egy osztálytársa közölte velem, hogy R, már olyan mint egy normális (értsd: német) gyerek, mindent lehet vele csinálni, mindent megért. Úgyhogy alkalmasnak ítélték arra is, hogy zsúrba mehessen. J Ez nagyjából úgy zajlik, mint otthon, azzal az eltéréssel, ami amúgy is igaz: az evésből nem csinálnak túl nagy faksznit. Torta nincs, muffin és gumicukor van helyette, aztán elmentek egy étterembe, ahol kugliztak egyet és ettek sült krumplit ketchuppal.

Egy-egy kiránduláson is hogy mennyire hiányoznak az otthon minden sarkon fellelhető gyros-os bódék! Itt kizárólag sült kolbászt (vagy valami olyasmit) meg sült krumplit lehet beszerezni a múzeumok, kirándulóhelyek büféiben, currys ketchuppal, hogy valami íze is legyen, de azt meg a gyerekek nem szeretik. Pékségek, ahol legalább szendvicset lehetne kapni, vasárnap nincsenek nyitva.

Mindig meglepődök, amikor előbújik belőlem a kőkonzervatív, mint a minap. Amíg R. szülinapozott, addig D-t elvittük a most nyílt Graffaló kiállításra. (Népszerű mese-figura, a grafikus egyéb meseillusztrációit is kiállították.) Volt ott két apuka is, három vagy négy gyerekkel, nem is emlékszem pontosan. A legnagyobb gyerek lehetett talán négy éves. Nem figyeltem fel rájuk, egészen addig, amíg hangoskodni nem kezdtek. A biztonsági őrrel kiabáltak, hogy „de hiszen ez egy gyerekkiállítás, két éves kortól ajánlott, legalább akkor zárnák le kötéllel, ahova nem lehet bemenni!” Mint kiderült, a vita arról ment, hogy a gyerekek fogdozták a falon kiállított képeket. A biztonsági őr még erősködött kicsit, hogy ne nyúljanak hozzá, aztán amikor apuka előretolta a legkisebb gyereket, hogy magyarázza meg neki, hogy ne nyúljon hozzá, akkor feladta és elment. Elment, hogy hamarosan visszatérjen a főnökével. Az nem szólt semmit, csak beállt a terembe, aztán amikor a gyerek újra elkezdte tapizni a képet, szólt, hogy a képeket nem lehet megfogni. Apuka ekkor nem szólt vissza, csak fennhangon, gúnyosan a gyereknek kezdte magyarázni, hogy a képekhez nem lehet hozzányúlni, és lehetőleg csak suttogjon és ne is szaladjon, csak lassan sétálgasson.

Szempontok az események értékeléséhez: 1. minden teremben voltak kirakva könyvek, játékok, amiket szabadon meg lehetett fogni. 2. Az első biztonsági őr, akivel kiabált, látványosan nem echte német volt, hanem ránézésre talán török.

Szerintem nem apukának volt igaza. Még ha a kiállítás szervezői követtek is el hibát, hiszen némelyik képet a falon csak keret védte, üveg nem. És naná, hogy D. is hozzá akart nyúlni a képekhez, amikor magyarázott róluk. De ösztönszerűen megfogtam a kezét, hogy nem, nem nyúlunk hozzá. És ha nem ösztönösen, hanem tudatosan analizálok, akkor is arra jutok, hogy ez múzeum, nem játszóház. Célja a gyerek szórakoztatásán túl az, hogy bevezesse a gyerek életébe azt, hogy milyen múzeumba járni, és hogy ott általában hogyan viselkedik az ember.     

A tanulság csak annyi, hogy itt is emberek élnek, olyanok, amilyenek. Hiszen van néhány élmény, ami emberközeli, nosztalgikus falusi hangulatként jellemezhető: amikor a helyijárat sofőrje rádudál az előtte a buszmegállóból kiálló másik járatra, aki érti a jelzést és megáll, mert átszálló utas van. Vagy amikor a török a szemben levő boltból küld egy kiló narancsot, mert megtudja, hogy beteg a család. Amikor G. ott felejti reggel a pékségben a szendvicseit és délután cserébe ingyen kapja a teát.

De persze még mindig csak a felszínt kapargatjuk. Kívülállók vagyunk, szándékunk sincs igazán mélyen betagozódni, kalandozni jöttünk (de nem nyilazzuk le az ellenséget), lassan indul a visszaszámlálás. Már látszik a vége. Lassan listát kell írni arról, hogy még mi fér bele a kirándulások közé, mi az, amit feltétlenül meg akarunk nézni.