Van még mit tanulni biciklisként. A következő történt: már régebb óta készültem megnézni egy boltot, hogy ott lehet-e kapni, amit keresek. A gyerekek szétszórása után, és abbéli örömömben, hogy térkép nélkül rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is vagyok messze a keresett helytől, nyeregbe pattantam és uccu neki, irány bevásárolni. Újabb öröm, jé, ez tényleg egy jó hely, az is, meg az is olcsóbb, akkor gyorsan megveszem. Annyi tapasztalatom már van, hogy figyeljem a kosár tartalmát, mert a biciklivel szállításnak vannak ugyebár korlátai. Aztán kijöttem a boltból, és több dologra kellett rájönnöm: 1. nem a kosaras biciklivel jöttem. 2. nincs nálam hátizsák, csak egy kisebb szatyor. 3. ez a cucc biz’a nem begyömöszelhető ebbe a szatyorba. Mivel a kétségbeeséstől még senki nem jutott haza, inkább kreatív megoldásokon gondolkodtam, és meg is találtam: tulképp a három doboz tea tök helypazarló, ha kiveszem a dobozból, és a filtereket belegyömöszölöm a kabátzsebbe, nyertem egy csomó helyet. És lőn. Persze minél kisebb (vagy annál nagyobb) feltűnést keltve, alaposan megnézegettem a plakátokat a parkolóban, miközben tuszkoltam be egyik, majd másik zsebembe a teákat. Azt megállapítottam közben, hogy jó vásár volt, mert az illatuk rendben. Oké, nézzük, hogyan állunk. A dobozos szőlőt így már bele tudom tenni a szatyorba, remek, ha a szatyor fogantyúját csomóra kötöm, és az egészet belekötöm a gyerekülésbe, akkor nyert ügyem van. Már csak a kétzacskónyi péksüteményt kell valahogyan elhelyezni, de hát mire van az ember keze, ha még arra sem jó, hogy a kormány mellett még azokat is markolássza. Igaz, hogy így ezzel a kézzel nem tudok fékezni, de majd ezt is megoldom valahogyan. Elindultam. Mivel a napokban már ejtettem le így táskát a gyerekülésről, némi aggodalommal rendszeresen hátranézegettem, helyén van-e még a kincs.

Jelentem, minden hazaért egyben. A tea meg tényleg finom.

A nem létező pécsi bicikliskultúránk után amúgy is van miben fejlődnünk. Éppen tegnapelőtt rendeltük meg a lámpákat R. és G. bicajára, mert rá kellett jönnünk, hogy itt reggel 7.20-kor még javában elkelne a világítás. Azt ugyan képtelen vagyok megjegyezni, hogy mikor merre állítják az órákat, de hamarosan ennek is eljön az ideje (már az óraállításnak, nem az megjegyzésnek), és akkor vagy reggel, vagy este még rosszabb lesz a helyzet. R. kapott az iskolában világítós mellényt, hál’istennek az tetszik neki, azt szó nélkül hordja. A sisak ellen szokott tiltakozni, mert nem fér alá a copf, és egyébként is, másnak nincsenek ilyen bolond szülei, hogy ráerőltessék a sisakot. (Idézet a gyerektől. Hiába, ahol zsarnokság van…) G. bicaján nincs kitámasztó, az is elkelne még. D-t nem merném mérlegre álltani akkor sem, ha lenne, mert akárhogy nézegettem, a gyerekülések úgy tűnik 22 kg-ig készültek. Ha jól sejtem, ezen már túl vagyunk. Azonban, ha nem tudom ott szállítani a gyereket, az rémesen megnehezítené a mindennapokat. Szóval kicsit farnehezek vagyunk, de erre figyelek menet közben. Tud egyébként biciklizni, ha valakiben felmerült volna a kérdés, hogy miért nem önjáró a gyerek, de nincsenek ekkora gyerekek egyedül a biciklis-forgalomban. Tényleg akkora a forgalom, plusz még az autók, hogy nem lehet őket szabadon engedni. R-t is erősen instruálni kell még, és közben buzgón imádkozni, hogy minden rendben legyen. Mindennek ellenére nagyon élvezzük a bicajozást. Gyors, kényelmes, olcsó, környezetbarát. És szerethető. Például mert érezni tekerés közben a víz illatát.

Szeretek ismeretlen helyeken sétálni. Egyrészt, mert így apróságokat, hangulatokat is megfigyelhetek, másrészt mert a hely egyszer csak benne lesz a lábamban, meg a fejemben. Értelmet nyernek az utcák, minden elkezd valahonnan valahova vezetni. A séta például az egyik dolog, ami nagyjából hét és fél éve esett ki az életünkből, és sajnos egyik gyerek sem ért el még az érettség olyan fokára, hogy ne unja a céltalan kószálást. De most a helyére lépett a bicikli. És pont arra jó, amire a sétálás. Egy hangyányit talán felületesebb, de mégiscsak a gyalogoséhoz közelebbi nézőpontot ad a városról. Ahol már értem, hogy kerül a színház a belváros másik felére, mintha a múltkor nem ott lett volna, meg azt is, hogy a repülős játszótér miért van közel, amikor elsőre olyan messze volt. A gyerekek által nem favorizált gyalogláshoz képest még az az előnye is megvan, hogy gyorsabb, így egyszerre nagyobb részeket lehet feltérképezni. És csak tekerek a vörös téglás, hófehér ablakos házak között, még mindig nem értve, miért nem használnak függönyt, de lelki rokonságot érezve az ittlakókkal, mert sok és hatalmas ablakaik és teraszaik vannak. És nekem gyanúsak, akik sötétben szeretnek élni. Újabb jó pont a Münsteranereknek.