Idegenben a véletlen a legjobb barátja az embernek. Csak elég türelmesnek kell lenni, hogy véletlenül alakuljanak kapcsolatok, összefuss emberekkel, akikkel találsz közös hangot. Aki már valaha váltott várost (nem, nem kell ennek országnak lennie), az tudja, miről beszélek. Arról, hogy kellő nyitottsággal alig tíz éve után már bátran állíthatod, hogy otthon vagy az új helyen. Már vannak barátaid, már tudod, hol vannak a boltok, az orvosok, a jó iskolák, a hűtőszerelő, az olcsó parkolók, a legjobb fagyi, egy csöndes pad. Belenőttél a városba. Ebben leginkább a gyerekek születése segít. Mert velük üzemszerűen kezded használni a város, nem csak vendég vagy benne. Soha le nem küzdhető hátrányban vagy ugyanakkor az őshonosokkal szemben (Pécsett a tükékkel szemben), mert ők gyerekként is megélték a várost, úton-útfélen ismerősökkel találkozhatnak, hozzájutnak információkhoz, tudják, hova érdemes edzésre járni, és melyik tanárnak/orvosnak volt rossz híre már 20 évvel ezelőtt is, és megkérdezhetik aput, melyik a legjobb autószerelő. De ezen egy idő után túl lehet lépni, és az, hogy „haza menni”, egyszer csak az új várost kezdi jelenteni.

Sokáig bajban voltam, ha megkérdezték, hova valósi vagyok. Mert kit érdekel, hogy 2-3-5 stb. évvel ezelőttig Pápán éltem, hiszen már pécsinek számítok. De sokáig önkéntelenül kibukott belőlem, hogy gyárilag pápai vagyok, de x idő óta Pécsett élek. Ez mintha kezdene elkopni, magamban ugyan még mindig berzenkedik valami, hogy nem pécsi vagyok, de egy beszélgetésben már képes vagyok pécsiként definiálni magam.

Szóval, most mi is a véletlenekre várunk, hogy kapcsolatokat építhessünk. A véletlenek kapcsán mindig eszembe jut Barabási Albert-László Villanások című, a hálózatkutatásról szóló könyve, amelyben a villanások azokat az időben egymást követő eseményeket jelentik, amelyek hosszú ideig nem történnek meg, aztán hirtelen többször is megismétlődnek. Ilyen villanással az ember nagyon sokszor találkozhat életében, a könyv olvasása óta magam is többször rácsodálkoztam már, hogy nini, most éppen egy villanásnak vagyok tanúja. Ilyen villanásokból áll a mi ismerkedésünk is. Sokáig nem is hallottunk magyar beszédet, nyomát sem láttuk magyaroknak Münsterben. Aztán, egy szeptember végi hétvégén, biciklizés közben magyar szót hallottunk, és pár percre rá, egy játszótéren megismerkedtünk egy magyar családdal (akik nem ugyanazok voltak, akiket a bicikliről hallottunk). Az első kapcsolat. Rajtuk keresztül szereztünk tudomást arról, hogy létezik egy magyar csoport, ami az itt élő magyar gyerekeknek tart játszóházakat, foglalkozásokat. Két nappal a magyar csoport foglalkozása előtt, az előbbi magyar családdal a Botanikus kertben töltött délután után, hazafele menet beugrottunk egy, már sokszor látogatott játszótérre. Itt megismerkedtünk a kettes számú magyar családdal, akik mit ad isten, épp jöttek a magyar csoport pénteki foglalkozására. Amely foglalkozáson részt vett egy pécsi család is.

Azok a családok, akiket megismertünk, és felnőttként jöttek el Magyarországról, egy kivétellel (ahol vegyesházasság van), mind hazakészülnek. Egyszer. Ha adódik lehetőség. Van két család, akiknek a szülei ’56-os menekültek, az anyukák beszélnek magyarul és azért járnak ide, mert szeretnék, ha a gyerekeik is nagyon jól megtanulnának magyarul. Érdekes, kedves társaság.

Ahol az egyik apuka elmesélte, hogy legutóbb, amikor fürdőben voltak, a pénztáros mesélte, hogy a férje is magyar. Pápai. :)