Sajtószemlézek. Persze, hogy a Facebook-on kezdem, sokszor olyan cikkekkel találkozom itt, amikkel máshogyan nem lenne esélyem találkozni, mert nem nézegetek minden hírportált. Bírom ezt a kényelmet, hogy házhoz jönnek az érdekességek. Most azonban nem annak örülök, hogy feltalálták a nemtudommi ellenszerét vagy milyen szépek az akármilyen fotópályázat nyertes képei. Nem, most a tömény lemondás ömlik elém a FB oldalakról. Kezdve a Miniszterelnökség és más minisztériumok 10 órás munkaidejével (amiben több van, mint elsőre látszik. Pl.: 1. mitől születik így „2,1 db középosztálybeli fehér magyar” (idézet Balogtól)? 2. biztosan pályakezdőknek kell az ország ügyeit intézniük? 3. mikor járnak Szíjjártóék futsallozni?! Még a végén leromlik a kondijuk.), folytatva azzal, hogy Algyőn félnek a menekültektől, vagy hogy elveszik az utolsó magánnyugdíjpénztári megtakarításokat is (igen, basszus, az én pénzemet is). Akasztófás képek a jelenlegi kormányzat tagjainak szánva, kilakoltatási véghajrá, pedagógus tüntetés, hibás tankönyvek, fűtés nélküli kórtermek. Rendőrségi oktatóvideó az erőszakról, fura hangsúllyal. Régi Orbán-beszédek, demokráciáról, szabadságokról.

Érdekes szembesülni azzal, hogy tulajdonképpen ugyanezek a problémák foglalkoztatják itt is az embereket, csak nyilvánvalóan egész más perspektívából nézve, és a szükségszerűnek tűnő zuhanást egész más szintről kezdve.

Merthogy azt mondják, itt is illúzió például a részmunkaidő, mert annyit túlóráznak az emberek, hogy nem tudnak a részmunkaidő végén felállni az íróasztaltól. Létezik egy ún. Zeitkonto, ami hihetetlenül jó ötletnek tűnik, mígnem el nem olvasom, meg nem hallgatom, hogy a valóságban nem működik. Ezt otthon csúszónak becézik, és informálisan működik, ahol működik, de a főnökök többsége nem szereti. Itt teljesen hivatalosan lehet gyűjteni a munkaidőn felüli időt, hogy azt később vegye ki az ember, akár egy napban, akár egy hónapban, akár egy teljes évben, vagy addig gyűjtögeti, hogy aztán korábban mehessen nyugdíjba. De kevesebb, mint 20% él ezzel a lehetőséggel, egész egyszerűen ezért, mert csapdahelyzetbe hoz: ha túlórázol, aztán kiveszel egy szabadnapot, annyi munkád gyűlik össze, hogy megint túlóráznod kell, hogy a végére érj, és így tovább. Itt is jobban szeretik a munkavállalók pénzben megkapni a túlóra ellenértékét.

Egy ismerős most íratta elsőbe a gyerekét, és azzal szembesült, hogy 29 fős lesz az osztály, és abból legalább tízen nem beszélnek németül, sok köztük a szír menekült. Aggódik, hogy milyen lesz így az oktatás. Döbbenetes hiánya ez a német oktatási rendszernek, hogy nincs módszer a külföldiek integrálására iskolai keretek között. Az óvodában gyakorlatát töltő kis óvónénivel beszélgetve és más pedagógusok elmondása alapján is egész egyszerűen még mindig nem tanítják azt, hogy mit kell kezdeni a nem német gyerekekkel az óvodában, iskolában. Pedig Németország nem most találkozik először külföldiek tömegeivel. Úgy tűnik, kizárólag a tanító személyén múlik, hogy mennyire sikeres ez a projekt. Aztán meg csodálkoznak, hogy egyre több német anyanyelvű iszlám fiatal szimpatizál az Iszlám Állammal, ezzel párhuzamosan pedig naná, hogy a neonácik is megjelennek, rátelepednek a futball-huliganizmusra és egyre nagyobb károkat okoznak.

Itt is probléma, hogy kevés az orvos, sőt, kevés a jó orvos, (jó hír: a magyar orvosokól még mindig igen jó véleménnyel vannak). Egyre inkább fenntarthatatlan a szociális ellátórendszer, egyre alacsonyabbak a nyugdíjak, sokszor a megélhetés határán mozognak. Aki előrelátó, külön nyugdíjalapot gyűjt magának, és nem számít az állami nyugdíjra (igen, ez az, amit éppen most véglegesen ellehetetlenítenek otthon).

Itt is van nosztalgia, a német márka testesíti meg a még működő jóléti államot, amikor 15 márkáért meg lehetett tölteni egy bevásárlókosarat, most meg 15 euróért egy kisebb szatyrot félig töltesz meg. Kimondva nem hallottam, de biztosan létezik itt is némi ellenérzés, ha nem is az EU-val, de az euroval kapcsolatban biztosan. Amióta euro van, azóta nehezebb megélni. Adókedvezmények a sokgyerekeseknek járnak „ezért csinálnak olyan sok gyereket”.

Ismerős problémák, ugye? Nyilvánvalóan a jóléti állam itt is rohamosan hanyatlik, épp a sikeressége miatt fenntarthatatlan. Sok idős, sok fiatal, kevés „termelő”. Amit ők nem tudnak, hogy nem mindegy, honnan indul ez a hanyatlás. Hogy magyarként (is) itt még mindig százszor könnyebb az élet, mint otthon. Sem ők, sem a magyar politikusok nem néztek még valakinek a szemébe, aki évek óta itt él. Aki úgy jött ide, hogy csak átmeneti időnek szánta. Nem látták még azt a messzibe révedő tekintetet, amikor arra a kérdésre válaszol, hogy „és hazamentek-e”? Nem látják, hogy amikor azt mondják, hogy igen szeretnénk, tulajdonképpen tisztában vannak vele, hogy nem fognak. Hova? A négy munkahelyre, ha szerencséje van, ha meg nincs, akkor a közmunkára? A magyar egészségügybe, ahol orvosként embereket öl, betegként meg őt ölik? A magyar mezőgazdaságba? Magyar tanárnak? Magyar könyvelőnek? Magyar egyetemi oktatónak? Csupa konkrét példa. Meggyőződésem, hogy öt év után nincs visszaút. Vagy ha igen, az minimum egzisztenciális öngyilkosság. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy a pénz nem boldogít. De. Hiszen pénzen veszem meg a szabadidőmet, a múzeumi belépőt, a könyvet és társasjátékot, a benzint, amivel kirándulni megyek. Ha mindezt megtehetem, nyugodtabb vagyok. Ha nyugodtabb vagyok, egészségesebb vagyok. Ha nyugodt és egészséges vagyok, van energiám olyan luxusokra fordítani a figyelmemet, mint szólásszabadság, meg egyenlőség. És akkor talán apró lépesekkel jobbá tehetem a társadalmat is, amiben élek. Mert erről tényleg tehetek.