Olyan nehéz nem pátoszosnak lenni. Hogy mennyire őszintén kívánom ezt mindenkinek. Hónapokig összezárva lenni mindenféle népekkel, aztán a kialakuló barátságokban elmélyülni. Kuwaiti-kínia-ukrán társaságban eltölteni egy délutánt. Hogy mik a tanulságok? Bennem minimum van egy heuréka-élmény azzal kapcsolatban, hogy mindenki mennyire „alanyi olvasója” a világnak. Csak és kizárólag az az értelmezési lehetőség létezik számára, amit magával hoz, ami az ő világának szemüvegén keresztül láttatja a világot.

Európában az nem kérdés, hogy játszunk-e Adventot. Lényegtelen, hogy milyen tartalom van mögötte, de egész egyszerűen Európához hozzátartozik, hogy a december már a karácsonyról szól. És akkor ott ülsz egy társaságban, ahol semmit nem jelent a karácsony. Kínában Frühlingfest van, Kuwaitban meg Opferfest, Ukrajnában januári karácsony. És mivel újév január 6 előtt van, ezért az újév a nagyobb buli. Én meg ezekről nem tudok semmit.

Meg arról sem, hogy az arab országokban mindenki olyan jól beszél angolul, hogy az egyetemeken (Szíriát kivéve) kizárólag az angol a munkanyelv, a tanítás nyelve. Hogy a kuwaiti lány nem érti, hogy mi, többiek miért nem beszélünk folyékonyan angolul. Hogy ő három hónapja visel fejkendőt, és egészen magávalragadó látvány, ahogyan nekihevülve magyarázza, hogy az az ő döntése volt. Hogy a lányok pubertás kortól viselik a fejkendőt, ha akarják. Neki csak most jött el az a pillanat - és éppen amiatt, hogy eldöntötte, hogy Európában fog tanulni - hogy fontossá váljék, hogy külsőségekben is kifejezze hitét. És hogy ő nem tudja elmagyarázni, hogy mi a lényegi különbség siíták és szunniták között, de higgyük el, hogy óriási, sokkal nagyobb, mint a keresztények közötti apró kis vitás kérdések. És csak hümmögök, mert még nagyon a nyelvi akadályok ahhoz, hogy belemenjünk a részletekbe, hogy azért erről a zsidók valószínűleg mást gondolnak, meg nem is tudom, meddig lehet elsőre elmenni. A kínai lány őszinte kiakadása, hogy mi a bánatért dönt egy szép, fiatal nő úgy, hogy egy életre eltünteti magát a világ szeme elől, úgy tűnik, még belefér. De az már nem, hogy a fejkendős korszak előtti képeket (rövid szoknyában, blúzban, kibontott, hosszú hajjal) a társaság egyetlen férfitagja is megnézze. Azt csak a nőknek szabad. Barátait is megkérte, hogy töröljék a korábbi képeket róla. Hol jövök akkor én ahhoz, hogy a hite fontosságába, másságába, egyedüliségébe vetett hitét megkérdőjelezzem? És próbálok nem gondolni arra, hogy ez a mély hit vajon radikalizmust is takar-e. (Mentségemre szóljon, most kezdtük el nézni a Homeland-et.)

Ahhoz meg a meglevő korbeli előny kell, hogy felvonjuk a szemöldökünket arra, hogy az osztályából csak a kínai lány kapott vízumot. 18 évesen nem kérdés még, hogy vajon mivel érdemelte ezt ő ki? Pedig az egész osztály Németországba akart jönni. A szülei angol fordításokból élnek. Régebben nagyon jól, most már nem annyira, mert egyre többen tudnak angolul. De már kisgyerekkora óta gyűlik a pénz a tanulmányaira. Kínában csak pénz adnak a rokonok ajándékba, az egészen kis gyerekeknek is, épp e célból. Semmi konkrét elképzelése a világról, vagy hazamegy, vagy nem, ahogyan az élet hozza. Mondjuk, több gyereket szeretne egynél, és ez éppen nem motiválja a hazamenetelre. Kérdeztem, nem lenne-e a bébiszitterünk, erre elnevette magát, hogy ő még életében nem látott kisgyereket. Mivel mindenhol egy gyerek van, a barátai meg vele egyidősek, ő nem tudja, mit kell egy kisgyerekkel csinálni. Ez sem esik le, amikor az egykepolitikáról olvasunk.

Az ukrán lánnyal alkotjuk Európát (a karácsony különbözősége ellenére is). Valahogyan ő veszi jobban a poénokat, hiába, Kelet-Közép- (Közép-Kelet- kinek hogy) Európa rányomja a bélyegét az ember személyiségére. Monopoly közben vele kacsintunk össze, közös poénjaink nekünk vannak. Miközben hallgatom, hogy Krím mennyire fontos Ukrajnának, és hogy micsoda káosz van ott, és hogy Putyin egy őrült, nem tud nem eszembe jutni, amikor G. mesélte nemrég egy konferencia után, hogy az orosz kolléga milyen természetességgel adta elő, hogy Krím mindig is Oroszország volt. Mindenesetre ő megkóstolja a magyar pálinkát, és kellemesen el is borozgatunk. Aztán persze nem győzzük magyarázni az elszörnyedt arab lánynak, hogy azért ez nem mindennapos bevett rutin.

Itt ülünk mi, idegenek egy idegen világban, ahol legnagyobb eséllyel idegenek lesznek a barátaink. Az arab lány nem tud a szíriai háború miatt arabul orvosnak tanulni, eljött hát ide. Az ukrán lány tudja, hogy német egyetemi végzettséggel akár otthon is találhat jó munkát magának. Bár itt van az öccse is, a barátja meg az USA-ban, mellesleg otthon háború van, szóval, ki tudja, hazamegy-e valaha. A kínai kislány inkább kalandvágyból jött, nincsenek világos céljai. Mi, a házigazdák inkább csak a korunk elől és a gyerekeink jövője felé menekültünk bele ebbe az egy évbe.

Naivitás, meg lehet, hogy ismerethiány is, de leginkább az eddig elmaradt valódi megtapasztalás hiánya ami most dolgozik bennem. Némi túlzással úgy érzem magam, ahogyan Kopernikusz vagy Galilei érezhette, amikor rájöttek, hogy nem a Nap kering a Föld körül. Érdemes elnézegetni a térképet és összeméricskélni, hogy mekkora is a zsidó-keresztény világ, meg mekkora területen vannak az arab országok, meg Kína mekkora. Jé, Európa nem a világ! Magyarország meg nem is látszik egy kicsit messzebbről. Ettől én még magyar vagyok, aztán európai, de legfőképp homo sapiens. És ez egy jó kezdőpont.