Idegenben a véletlen a legjobb barátja az embernek. Csak elég türelmesnek kell lenni, hogy véletlenül alakuljanak kapcsolatok, összefuss emberekkel, akikkel találsz közös hangot. Aki már valaha váltott várost (nem, nem kell ennek országnak lennie), az tudja, miről beszélek. Arról, hogy kellő nyitottsággal alig tíz éve után már bátran állíthatod, hogy otthon vagy az új helyen. Már vannak barátaid, már tudod, hol vannak a boltok, az orvosok, a jó iskolák, a hűtőszerelő, az olcsó parkolók, a legjobb fagyi, egy csöndes pad. Belenőttél a városba. Ebben leginkább a gyerekek születése segít. Mert velük üzemszerűen kezded használni a város, nem csak vendég vagy benne. Soha le nem küzdhető hátrányban vagy ugyanakkor az őshonosokkal szemben (Pécsett a tükékkel szemben), mert ők gyerekként is megélték a várost, úton-útfélen ismerősökkel találkozhatnak, hozzájutnak információkhoz, tudják, hova érdemes edzésre járni, és melyik tanárnak/orvosnak volt rossz híre már 20 évvel ezelőtt is, és megkérdezhetik aput, melyik a legjobb autószerelő. De ezen egy idő után túl lehet lépni, és az, hogy „haza menni”, egyszer csak az új várost kezdi jelenteni.

Sokáig bajban voltam, ha megkérdezték, hova valósi vagyok. Mert kit érdekel, hogy 2-3-5 stb. évvel ezelőttig Pápán éltem, hiszen már pécsinek számítok. De sokáig önkéntelenül kibukott belőlem, hogy gyárilag pápai vagyok, de x idő óta Pécsett élek. Ez mintha kezdene elkopni, magamban ugyan még mindig berzenkedik valami, hogy nem pécsi vagyok, de egy beszélgetésben már képes vagyok pécsiként definiálni magam.

Szóval, most mi is a véletlenekre várunk, hogy kapcsolatokat építhessünk. A véletlenek kapcsán mindig eszembe jut Barabási Albert-László Villanások című, a hálózatkutatásról szóló könyve, amelyben a villanások azokat az időben egymást követő eseményeket jelentik, amelyek hosszú ideig nem történnek meg, aztán hirtelen többször is megismétlődnek. Ilyen villanással az ember nagyon sokszor találkozhat életében, a könyv olvasása óta magam is többször rácsodálkoztam már, hogy nini, most éppen egy villanásnak vagyok tanúja. Ilyen villanásokból áll a mi ismerkedésünk is. Sokáig nem is hallottunk magyar beszédet, nyomát sem láttuk magyaroknak Münsterben. Aztán, egy szeptember végi hétvégén, biciklizés közben magyar szót hallottunk, és pár percre rá, egy játszótéren megismerkedtünk egy magyar családdal (akik nem ugyanazok voltak, akiket a bicikliről hallottunk). Az első kapcsolat. Rajtuk keresztül szereztünk tudomást arról, hogy létezik egy magyar csoport, ami az itt élő magyar gyerekeknek tart játszóházakat, foglalkozásokat. Két nappal a magyar csoport foglalkozása előtt, az előbbi magyar családdal a Botanikus kertben töltött délután után, hazafele menet beugrottunk egy, már sokszor látogatott játszótérre. Itt megismerkedtünk a kettes számú magyar családdal, akik mit ad isten, épp jöttek a magyar csoport pénteki foglalkozására. Amely foglalkozáson részt vett egy pécsi család is.

Azok a családok, akiket megismertünk, és felnőttként jöttek el Magyarországról, egy kivétellel (ahol vegyesházasság van), mind hazakészülnek. Egyszer. Ha adódik lehetőség. Van két család, akiknek a szülei ’56-os menekültek, az anyukák beszélnek magyarul és azért járnak ide, mert szeretnék, ha a gyerekeik is nagyon jól megtanulnának magyarul. Érdekes, kedves társaság.

Ahol az egyik apuka elmesélte, hogy legutóbb, amikor fürdőben voltak, a pénztáros mesélte, hogy a férje is magyar. Pápai. :)

Tulajdonképpen mindig meglepetésként ér, amikor rájövök, hogy ha lassan is, de mégiscsak nőnek a gyerekek. Állatkertben voltunk, és örömmel konstatáltam, hogy már nem kizárólag arról szól az állatkertezés, hogy játszótértől játszótérig rohangálunk, hanem érdekes maga a létesítmény és az állatok is. Ahogy Budapesten, úgy Veszprémben vagy Pécsett is felesleges pénzkidobásnak és némileg elvesztegetett időnek éreztem az elmúlt években az állatkertezést, mert a gyerekeket gyakorlatilag nem érdekelték az állatok. Kicsit mindig magamra is vettem ennek felelősségét, mert én nem vagyok egy különösebb állatbarát, de igyekszem ezt a gyerekek előtt leplezni. Már amennyire ez sikerülhet, közhelyszámba megy, hogy a gyerek mindig arra a legérzékenyebb, amit leplezni szeretnénk előlük.

Most végre egy teljes napot sikerült eltölteni a münsteri állatkertben főként állatok nézegetésével, a játszótereket csak pihenésre használtuk. Az állatkert hatalmas, én ritkán vesztem el a tájékozódó-képességem, de itt sikerült a sok ösvény és az újabb és újabb létesítmények között. Különösen szerencsénk volt, több attrakcióba is belefutottunk, a pingvinsétáltatástól az elefánt- és papagájetetésig, oroszlánt és tigrist sem láttam még ennyit mozogni, de a legérdekesebb a gorillák spontán előadása volt. Két gyerek-gorillát sikerült megfigyelnünk, amint egymást tanítják mászni és hintázni. Egyrészt nagyon érdekes volt, mert döbbenetesen hasonlóan viselkedtek, mint az embergyerekek (először segítőkészség, aztán tanítás, aztán düh, mert nem figyel és/vagy béna a kicsi), másrészt nem volt utolsó show-nak sem, a véletlenszerűen összeverődött nézőközönség hangos nevetéssel jutalmazta a produkciót.

A városnézés is egyre élvezhetőbb gyerektársaságban is. Megtanulnak lassan sétálni, nézelődni. Nem mondom, hogy nem kell jutalmat kitűzni egy-egy fagyi formájában, de alakul a dolog. Különösen érdekes, hogy templomba mennyire szívesen mennek be és nézelődnek. Nyilván megfogalmazni még nem tudják, pedig igencsak érdekelne, mi nyűgözi le őket ennyire. Az is biztos, hogy ezeket a hatalmas templomokat eleink jól kitalálták: kevés olyan hely van, ahol és amikor annyira jelentéktelennek érzi magát az ember, mint egy dómban, miközben dübörög a hatalmas orgona, szinte összenyom a hangja. Nem lehetett nehéz ilyen körülmények között bárkivel elhitetni, hogy egy gépezet parányi alkatrésze csupán, életét rajta kívül álló tényezők határozzák meg, úgyhogy jó lesz, ha dob abba a perselybe, ott, kifele menet. Mintha így bármi megváltható lenne. Mindenestre már sokadszorra jártuk körbe a pécsire egyébként a tornyai és a ronda zöld teteje miatt nagyon hasonlító dómot, néztük meg a szobrokat, az ablakokat, beszéltük meg, hogy milyen nehéz lehetett megépíteni, és hogy milyen érdekes alakban égnek le a gyertyák. Minden, gyerekszemmel fontos dologra kitértünk, a teológia egyéb sarkalatos kérdései még váratnak magukra. Bár D. szerint itt lehet a világ közepe – az nem derült ki, miből következtetett erre –, és a Keresztrefeszítettnek biztosan nagyon szomorúak voltak a szülei.

Még egy hely van, amit meglepetésemre imádnak a gyerekek. A Botanikus kertbe is rendszeresen járunk. Nagyon közel is van hozzánk, családbarát is, mert ingyenes, és tényleg nagyon szép. Van egy kis fakuckó, ott rendszeresen iskolásat játszanak, az üvegházakban a madarakat figyeljük meg, aztán van kívánság-kapu, meg kidőlt fa, meg bambusz alagút, meg kispatak, meg sziklák. Fura, de még sok minden virágzik is. Láthatóan a münsteriek is rendszeresen használják a helyet, sétára, pihenésre. Órákat tudunk ott tölteni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz télen, bár a programokat látva, az sem lesz kutya: lesz itt Winterzauber már október végén. Hiába, a karácsonyt nem lehet elég korán elkezdeni. De azért most még inkább élvezzük a hihetetlenül szép őszt.

R. kérdezte ezt, nem is annyira az első hetek egyikén. Hogyan másként is lehetne ez? Hiszen meg lehet tanulni a magyar szavak megfelelőjét valamilyen idegen nyelven, és azt is, hogyan kell azokat sorrendbe rakni. De az egész alapja mégis a magyar nyelv, nem? Hogyan lehet másként gondolkodni? Amikor én sem értem, akkor hogyan lehet ilyen kérdésekre válaszolni?

R. remekül halad egyébként továbbra is a némettel, sőt, működik a kívülállók összetartása, Maria-val, a görög osztálytárssal is remekül megértik egymást. Csajosan vihognak, együtt rajzolnak, nyelvi kompetenciájuk legfeljebb annyira terjed, hogy egy hatalmas Super!-rel dícsérjék egymás munkáját. De R. már tud görögül számolni, Maria meg magyarul. Mókás lesz, ha kialakítanak valamilyen saját nyelvet maguknak. Most két hét őszi szünet van, gondolkodtunk rajta, hogy hogyan lehetne ebben az időben is a nyelvtanulást folytatni, de aztán úgy elszaladtak a hetek, hogy ahogyan mondani szokás, meglepetésszerűen ért minket az őszi szünet. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy az iskolaigazgató is azt mondta, nem árt egy kis pihenés. Ám legyen, pihenünk.

Én egyre élőbbnek érzem A Ketten Párizs ellen-ből korábban idézett, a nyelvtanulás folyamatát leíró részt. Tényleg az van, hogy amit én szeretnék, azt már egészen jól el tudom mondani. Azt nem hiszi el senki, hogy ez még nem nyelvtudás. Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor ügyintézésnél megdicsérnek, hogy milyen jó a németem. Ha tudnák, hogy a nagy részét a szituációból és a metakommunikációból találom ki. Hiszen amikor egy fél-hivatali helyzetbe kerül az ember, akkor egyrészt tudja, mit akar, másrészt van elképzelése arról, hogy mik a lehetséges kimenetek. Így aztán az arckifejezésből, egy-két elcsípett szóból, mondat-töredékből nem nagy feladat kitalálni, mi lehet az aktuális válasz. Olvasok is, Anne Frank kipipálva, most Böll-t olvastam éppen, és nyilvánvalóan nagyon sokat tanulok belőlük, úgy, hogy egyébként az olvasásélmény is megvan. Tehát élvezem. De arról is meg vagyok győződve, hogy az, akinek rutinja van az olvasásban, szépirodalmi szövegben is tud következtetni arra, hogy várhatóan milyen nyelvi fordulatot használnak, mi mit jelent ténylegesen és áttételesen. Tehát sokszor IQ-ból olvasok, nem nyelvi megértéssel. Ha ennek bármi értelme van.

Nyelvtanulásom kapcsán a német társadalom újabb legendáját is itt az ideje összetörnöm: hogy válaszolnak az e-mailre? Hogy időben értesítenek? Kit? Miről? Szeptemberben jelentkeztem a nyelvi kurzusra, amit október elejére ígértek indulni, és hogy majd értesítenek levélben vagy telefonon a kurzus indulásáról. Időközben támadt némi gondom a magyar T-mobillal (na, ez is megér majd egy misét), úgyhogy írtam a nyelvtanfolyamosoknak, hogy ne akarjanak felhívni, mert a Handy kaputt gegangen ist. Természetesen (?!) választ nem kaptam. Aztán ahogy telt-múlt az idő, írtam nekik még egyet, hogy ugyan már, itt az október, mi van azzal a kurzussal. Válasz nincs. Tegnap bementem személyesen, ahol valami olyasmit vettem ki az ügyintéző szavaiból, hogy azért nem soroltak be a most induló kurzusokra, mert ismétlést kértem. HE?! Na, ez nem az a válasz volt, amit előre le tudtam modellezni magamban, úgyhogy mondtam néninek, hogy ne vicceljen, rohamosan fogy az időm, és lécci lécci. Persze nem jutottunk semmire egymással. Elkullogtam.

Annyi történt egyébként korábban, hogy a teszt írásban volt, ami tényleg jól sikerült, majdnem mindjárt kezdhettem volna a B2-vel. (Emlékszünk még a Volkshochschule C1-es javaslatára? Na, ugye, hogy az vicc volt.) A vizsgáztatóval beszéltem arról, hogy oké, hogy írásban okos vagyok, de szóban messze nem ennyire, szóval szeretnék valami beszédorientált modullal kezdeni. Úgy tűnt, ez bevett gyakorlat, bácsi semmi kivetnivalót nem talált benne, egyből javasolta, hogy akkor a 6-os modul helyett induljak a 4-es modullal és kész. Szó nem volt arról, hogy ezzel én várólistára kerülök vagy mittudomén. Most meg hazaküldenek azzal, hogy várjak türelmesen.

És persze közben minden egyéb kurzus elindult. Csöppet mérges vagyok. Írtam nekik, hogy nanemár. Hát, eddigi igazgatási működésüket látva nem nagyon bízom pozitív vagy akármilyen válaszban.

Ha én politikus lennék,

akkor törekednék arra, hogy aki akar, az rövidebb időre kipróbálhasson valami egészen más, az addigitól eltérő életformát. Az egyetemi szférából nemrégiben kivezetett alkotói szabadságot a lehető legszélesebb körben kiterjeszteném. Az oktatás és egészségügy minden szintjén biztosan, de azon túl is. Mert lehetőséget ad a megújulásra, mert akkor nem kellene kinevetni a fiatalokat, az újakat, mert mindenki időről-időre új és fiatalos lehetne. Ismerjük a magyar mondást: Új seprű jól söpör. Ebbe eleve bele van kódolva, hogy törvényszerű, hogy el kell veszíteni a lendületet, hogy bele kell törődni, hogy minden megváltoztathatatlan és hogy el kell fáradni, el kell kedvetlenedni. Mert így van ez már, mióta világ a világ. Ellenben az, aki egy kaland erejéig kilép megszokott életéből, nem csak kipiheni magát, hanem kilép a komfortzónájából, új kihívásokkal szembesül, és rájön arra, hogy éppen úgy képes megoldani ezeket, mint akkor, amikor még tapasztalatok híján hitte, hogy mindenkinél mindent jobban tud. Most már ezt nem hiszi, de elég tapasztalt ahhoz, hogy ha néhány lépést hátrébb lép, akkor meglássa, mit csinál, miért csinálja, és hogyan lehetne azt jobban csinálni.

A német képzési szabadságról: http://www.iwwb.de/weiterbildung.html?seite=26

Ha én politikus lennék,

támogatnék minden olyan törekvést, ami állampolgárokká tenné az embereket. Segíteném őket megérteni a közelmúltat, segíteném nekik belátni, hogy gyűlölködéssel nem jutunk előbbre, hogy a fiatalok és az öregek nem ellenségek és más népektől lehet tanulni. Eljuttatnám őket tréningekre, továbbképzésekre.

Németországban a politikai képzés szövetségi központja: http://www.bpb.de/

Ha én politikus lennék,

törekednék arra, hogy ne legyenek elefántcsonttornyok az élet semmilyen területén. A gyerekeket beengedném az egyetemek falai közé, a végzetteket nem engedném messze onnan. Azt taníttatnám, hogy mindent elérhetsz, ha elég felelősséggel viseltetsz saját és mások élete iránt. Azt taníttatnám, hogy a tudás érték, mert tudni jó. Mert a tudás révén új kérdések fogalmazódnak meg, és azokra mindig új- és új válaszok születnek. Az taníttatnám, hogy civil társadalomban élni jó.

A münsteri egyetem kínálata gyerekeknek: http://www.uni-muenster.de/Rektorat/kinderuni/

A münsteri egyetem kínálata tanulni vágyó nem egyetemistáknak: http://www.uni-muenster.de/studium/studienangebot/studiumimalter.html

Ha én politikus lennék,

bevezetném a vasárnapi szünnapot. Ezzel arra terelném az embereket, hogy tervezzenek, hogy töltsenek egy napot máshogy, mint a többit. Akkor is, ha néha ez kényelmetlen. Akkor is, ha újra kell tanulnunk azt, hogy kell hétvégére bevásárolni, mert nincs meg a mindig minden beszerezhetőségének biztonsága. Akkor is, ha ezzel rájövünk, hogy elszoktunk egymástól, mi, emberek, és újra kell tanulni az együttlétet. Főleg ezért. Akkor is, ha néha ez a vasárnap csupán tévénézéssel telik. Mondjuk, csinálnék hozzá jó tévéműsorokat is.

Szerencsére nem vagyok politikus. Nem is készülök annak. Így könnyen ígérgetek. De jó lenne, ha az, aki annak készül, belátná ezeket.

Van még mit tanulni biciklisként. A következő történt: már régebb óta készültem megnézni egy boltot, hogy ott lehet-e kapni, amit keresek. A gyerekek szétszórása után, és abbéli örömömben, hogy térkép nélkül rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is vagyok messze a keresett helytől, nyeregbe pattantam és uccu neki, irány bevásárolni. Újabb öröm, jé, ez tényleg egy jó hely, az is, meg az is olcsóbb, akkor gyorsan megveszem. Annyi tapasztalatom már van, hogy figyeljem a kosár tartalmát, mert a biciklivel szállításnak vannak ugyebár korlátai. Aztán kijöttem a boltból, és több dologra kellett rájönnöm: 1. nem a kosaras biciklivel jöttem. 2. nincs nálam hátizsák, csak egy kisebb szatyor. 3. ez a cucc biz’a nem begyömöszelhető ebbe a szatyorba. Mivel a kétségbeeséstől még senki nem jutott haza, inkább kreatív megoldásokon gondolkodtam, és meg is találtam: tulképp a három doboz tea tök helypazarló, ha kiveszem a dobozból, és a filtereket belegyömöszölöm a kabátzsebbe, nyertem egy csomó helyet. És lőn. Persze minél kisebb (vagy annál nagyobb) feltűnést keltve, alaposan megnézegettem a plakátokat a parkolóban, miközben tuszkoltam be egyik, majd másik zsebembe a teákat. Azt megállapítottam közben, hogy jó vásár volt, mert az illatuk rendben. Oké, nézzük, hogyan állunk. A dobozos szőlőt így már bele tudom tenni a szatyorba, remek, ha a szatyor fogantyúját csomóra kötöm, és az egészet belekötöm a gyerekülésbe, akkor nyert ügyem van. Már csak a kétzacskónyi péksüteményt kell valahogyan elhelyezni, de hát mire van az ember keze, ha még arra sem jó, hogy a kormány mellett még azokat is markolássza. Igaz, hogy így ezzel a kézzel nem tudok fékezni, de majd ezt is megoldom valahogyan. Elindultam. Mivel a napokban már ejtettem le így táskát a gyerekülésről, némi aggodalommal rendszeresen hátranézegettem, helyén van-e még a kincs.

Jelentem, minden hazaért egyben. A tea meg tényleg finom.

A nem létező pécsi bicikliskultúránk után amúgy is van miben fejlődnünk. Éppen tegnapelőtt rendeltük meg a lámpákat R. és G. bicajára, mert rá kellett jönnünk, hogy itt reggel 7.20-kor még javában elkelne a világítás. Azt ugyan képtelen vagyok megjegyezni, hogy mikor merre állítják az órákat, de hamarosan ennek is eljön az ideje (már az óraállításnak, nem az megjegyzésnek), és akkor vagy reggel, vagy este még rosszabb lesz a helyzet. R. kapott az iskolában világítós mellényt, hál’istennek az tetszik neki, azt szó nélkül hordja. A sisak ellen szokott tiltakozni, mert nem fér alá a copf, és egyébként is, másnak nincsenek ilyen bolond szülei, hogy ráerőltessék a sisakot. (Idézet a gyerektől. Hiába, ahol zsarnokság van…) G. bicaján nincs kitámasztó, az is elkelne még. D-t nem merném mérlegre álltani akkor sem, ha lenne, mert akárhogy nézegettem, a gyerekülések úgy tűnik 22 kg-ig készültek. Ha jól sejtem, ezen már túl vagyunk. Azonban, ha nem tudom ott szállítani a gyereket, az rémesen megnehezítené a mindennapokat. Szóval kicsit farnehezek vagyunk, de erre figyelek menet közben. Tud egyébként biciklizni, ha valakiben felmerült volna a kérdés, hogy miért nem önjáró a gyerek, de nincsenek ekkora gyerekek egyedül a biciklis-forgalomban. Tényleg akkora a forgalom, plusz még az autók, hogy nem lehet őket szabadon engedni. R-t is erősen instruálni kell még, és közben buzgón imádkozni, hogy minden rendben legyen. Mindennek ellenére nagyon élvezzük a bicajozást. Gyors, kényelmes, olcsó, környezetbarát. És szerethető. Például mert érezni tekerés közben a víz illatát.

Szeretek ismeretlen helyeken sétálni. Egyrészt, mert így apróságokat, hangulatokat is megfigyelhetek, másrészt mert a hely egyszer csak benne lesz a lábamban, meg a fejemben. Értelmet nyernek az utcák, minden elkezd valahonnan valahova vezetni. A séta például az egyik dolog, ami nagyjából hét és fél éve esett ki az életünkből, és sajnos egyik gyerek sem ért el még az érettség olyan fokára, hogy ne unja a céltalan kószálást. De most a helyére lépett a bicikli. És pont arra jó, amire a sétálás. Egy hangyányit talán felületesebb, de mégiscsak a gyalogoséhoz közelebbi nézőpontot ad a városról. Ahol már értem, hogy kerül a színház a belváros másik felére, mintha a múltkor nem ott lett volna, meg azt is, hogy a repülős játszótér miért van közel, amikor elsőre olyan messze volt. A gyerekek által nem favorizált gyalogláshoz képest még az az előnye is megvan, hogy gyorsabb, így egyszerre nagyobb részeket lehet feltérképezni. És csak tekerek a vörös téglás, hófehér ablakos házak között, még mindig nem értve, miért nem használnak függönyt, de lelki rokonságot érezve az ittlakókkal, mert sok és hatalmas ablakaik és teraszaik vannak. És nekem gyanúsak, akik sötétben szeretnek élni. Újabb jó pont a Münsteranereknek.

Legutóbb kielemeztem az iskolát, bár olyan apróságok, mint például az, hogy nemhogy jegyeket nem adnak, de még piros és fekete pont sincs; meg hogy el van nyújtva a tanév, hosszú évközi szünetekkel, rövidebb nyárral, kimaradtak.

Jöjjön most akkor az óvoda. Nyilván megint nem áttekintő képet tudok adni, csak szubjektív tapasztalatokat összegzek. Nehezen állok neki, mert nincs olyan határozott benyomásom az óvodáról, mint az iskoláról volt. Olyan langyos víz az egész. Anyagi lehetőségeik persze, hogy jobbak, mint otthon, de ezt ha adottságnak vesszük, akkor nem könnyű továbblépni. Más is, mint otthon, meg mégiscsak ugyanolyan. Sokszor fogalmazzuk meg azt a kritikát otthon, hogy gyerekmegőrzésre szolgál csak az ovi, de ha nem ez a kritika, akkor éppen az ellenkezője: túl sokat várnak el a gyerekektől. Egyéni tapasztalatoktól függ, ki mit mond. A tapasztalat pedig múlik a gyereken, a szülőn, az óvónénin, a rendszeren. Nekünk otthon egy teljesítményorientáltabb óvónénihez volt szerencsénk, aki D-ben kifejezett kihívást látott, hogy kirángassa a kizárólag fiús dolgok közé szerveződő, meglehetősen szelektív és csapongó érdeklődési köréből, és rávegye rajzolásra, versmondára. Ilyen-olyan sikerrel működtek együtt. Az tagadhatatlan, hogy nagyon sokat foglalkozott D-vel, aki szerette az óvónénit.

Itt a Kindergarten egybeolvasztja nagyjából a hazai bölcsődét és óvodát, D. csoportjába pl. 2-6 éves gyerekek járnak. Tehát van még pelenkás is, aki otthon még bőven bölcsődés lenne. Igazán bölcsőde nincs is, legfeljebb minicsoport, ahol a 0-3 évesek vannak.

Alapvetően nem szeretem az ennyire vegyes csoportokat, bár tudom, hogy ennek nagy divatja van. Azt gondolom, hogy ebben az életkorban még igen nagy különbséget jelent fél év is, egészen más törődés igényel egy 3 éves és egy 5-6 éves gyerek. Magyarországon ez különösen kiélesedik, hiszen otthon a visszatartás vált elfogadottá. Tehát még van olyan is, aki az oviban ünnepli a hetedik szülinapját. Amit, megtapasztalva az első osztályt abszolút támogatni tudok, és tulajdonképpen hálás vagyok, hogy R. most kapott egy lehetőséget, hogy behozza ezt az egy évet, amivel az otthoni osztálytársak legtöbbje előbbre van. Mert hiába volt ő iskolaérett 6 évesen, ha az osztálytársai már a hetet is betöltötték. És igen, még ebben a korban is borzasztó nagy különbség van a szociális és érzelmi fejlettségben közöttük.

Naszóval, visszatérve a vegyescsoportos óvodára, szerintem az a középsős gyereknek kényelmes, de a kisebbeknek túl erős a tempó, a nagyobbaknak meg unalmas. Az óvónéni, mivel egyedül van, nem tud mit csinálni, mint belőni valahova középre az elvárásokat és ettől marad a középszer. Itt sem tartom helyesnek a rendszert, de nekünk most szerencsés. Hiszen gondoljunk bele, a két éves gyerek tulajdonképpen még beszélni tanul. Óvónéni lassan, egyszerű mondatokkal, vagy csak szavakkal beszél vele. Ez D-nek a nyelvtanulás szempontjából a lehető legideálisabb (lehetne – de erről majd később), hiszen ő is beszélni tanul, csak éppen németül.

Az elmebeteg rendszert, amibe kerültünk, már említettem. Naná, hogy én is csak üresen „fenyegetőztem”, persze, hogy nem viszem vissza 2-4-ig a gyereket, egészen egyszerűen azért, mert túl macerás. A két gyerek ugyanis két ellenkező irányban intézményesült, egyik sem túl közel, végigrohangálhatnám a délutánt egyik helyről a másikra. Őszi szünet után talán majd eljön ez is, de most így egyszerűbb, meg gyerekbarátabb is.

D. ugyanis nem túl lelkes. Vagyis ő lelkes lenne, de az óvóda nem mozdult rá a helyzetre különösebben. D. csoportjában van még két arab kisfiú, meg egy spanyol kislány, de ők mindannyian nagyon kicsik. Nincs hova rohanniuk, van három évük megtanulni a nyelvet. Ezzel szemben D. már betöltötte az ötöt, és mint ilyennek kötelező is óvodába járnia, hogy felkészítsék az iskolára. A vezető óvónővel való találkozáskor volt egy olyan érzésem, hogy amikor számára világossá vált, hogy csak egy évet maradunk, akkor átváltott gyerekmegőrző üzemmódba, és nem érzi feladatának, hogy valóban felkészítse a gyereket az iskolára. Volt egy szülői értekezlet a Maxigruppe-szülők számára (ők az iskolakötelesek, összesen tízen vannak az egész oviban), ahol nagyvonalúan elintézték, hogy D. majd nem játssza a beszélős feladatokat, csak amit tud, azt csinál. És az a tapasztalat, hogy valóban nem tesznek különösebb erőfeszítéseket arra, hogy D-t tanítsák egy kicsit. Ehhez jön még, hogy csak 4 órát van az oviban naponta, szóval, nem tudom, hogyan lesz ebből nyelvtanulás.

Ennek ellenére szívesen megy oviba, nem csodálom, hiszen olyan, mintha állandó karácsony lenne, annyi és olyan játék van. De néha panaszkodik, hogy nem játszik vele senki. Naná, mert ez a szerencsétlen folyamatosan beszél nekik magyarul, azok meg frászt kapnak a hadonászással kísért szövegtől. :) De az óvónéni egy kicsit leülhetne mellé és segíthetne rajta.

Hogyan is működik a rendszer? D. kis óvodába jár, összesen vannak 22-en az óvodában. Ők vannak két csoportra osztva, csoportonként 4 óvónővel. Igen, néggyel, akik egyszerre ott vannak. (Igaz, hogy külön dadus nincs, láttam óvónénit pelust cserélni, meg asztal alól morzsákat söpörni – ez az otthoni kemény hierarchiában elképzelhetetlen lenne.) Folyamatosan ott vannak az óvónénik közöttük, és mindig csinálnak valamit: velük építenek, mesét olvasnak, énekelnek. Talán ez az előnye a vegyescsoportnak, muszáj foglalkozni a gyerekekkel, egy 2-3 évestől nem várhatják el, hogy játsszon el csendben egyedül. És ha a kicsikkel foglalkoznak, akkor már nagyokkal is muszáj.

Tulajdonképpen egy csoportnak két szobája van, egy a játékokkal és egy ugrálós szoba, ehhez jön még a másik csoporttal közös tornaterem és a külön alvós szoba. Meg az udvar. Kellett bevinni gumicsizmát és esőnadrágot, -kabátot, mert kis esőben még kimennek az udvarra vagy elmennek sétálni. Saját óvónőinket ismerve (és szeretve) el nem tudom képzelni, hogy a két évesekkel elindulnak városi sétára vagy hogy egy délelőtt kétszer kiviszik őket az udvarra. Mert az macerás. Itt meg van, hogy az udvaron tartják a közös éneklést.

Van élő fehér egerük akváriumban. Pénteken valami fura anyaggal homokoztak/gyurmáztak a szobában. Leterítettek egy műanyag fóliát és hajrá, lehetett játszani. A csoportszobában van egy asztal, bármikor kimehetnek a dobozukért, innivalójukért, bármikor ehetnek, ihatnak. (Ja, kaját nem kapnak, azt vinni kell. Tilos vinni tízóraira: cukrot, sütit, kekszet, édességet, pudingot, dobozos üdítőt.) Szóval, nem tisztaságmániásak. Mégis rend és tisztaság van a csoportban. (Pont annyira, amennyire tíz 6 év alattinál ez lehetséges. Ez óvoda, nem katonaiskola, hogy csend legyen, ne szaladj és pakolj el magad után. Bár az is tény, hogy valahogy a magyar óvónőknek is túl kell élni a napot, amikor 26 ekkora gyerekkel vannak összezárva 22 m2-en.)

Az iskolai felkészítés sem viszik túlzásba, heti egyszer (!) van az iskolaköteleseknek külön foglalkozás, szerintem ezt sem tartották meg mindig. Nem mondom, hogy ez jó, de legalább lazák. Lesz az év során egy alkalom, amikor ott éjszakáznak az oviban, és elmennek majd egész napos kirándulásra is.

A kommunikáció a szülőkkel itt is nagyon oké: van egy kis henger mindenkinek a kabátja felett, abba dugják bele az üzenetet a szülőknek. Az ajtó mellett ki van rakva, hogy a héten ki, mikor ünnepli a szülinapját és mit hoz ajándékba a csoportnak (ez érdekes lehet pl. diétára fogott gyerekeknél). Ha elfogy a papírzsepi, nemes egyszerűséggel kiírják, hogy szükségük lenne papírzsepire a náthás orrok számára. Nem megy a szemforgatás, hogy mi nem kérdhetünk semmit, de hozzatok: pénzt, papírzsepit, WC-papírt, szalvétát, szappant, gyümölcsöt.

Szóval, ha D. nyelvtanulását kicsit komolyabban vennék, itt sem lenne egy szavam sem. Ez biztosan az óvónéni-gárdán múlik. Meg remélem, hogy az időn is, hiszen D. még csak most kezdte meg a negyedik hetet az oviban.

Hatodik hete ismerkedünk az iskolával, negyedik hete pedig az óvodával. Vannak benyomásaim, habár nyilvánvalóan nem lehet még megalapozott véleményem. Van, ami tetszik, van, ami nem.

Lássuk először az iskolát.

(Egy megjegyzés elöljáróban: tényleg nem az a célom, hogy mindenáron a magyar rendszer jöjjön ki az összehasonlításból rosszul, csak rámutatnék néhány különbségre, és hogy szülőként én mit értem meg a magyar első osztályban rosszul. Holott ott sem kritizáltam sosem a gyerek előtt vagy a tanítóknak a módszert, mert nem vagyok pedagógus, nem értek hozzá. Én is tudok érvet felhozni a ferdevonalak rajzolgatása mellett: pl.: a motorikus képességek, a kismozgások fejlesztése. Csak nem tudom, mikor merre billen a mérleg: az-e a jó, ha az iskolába általában lelkesen érkező gyerek egy hét után unja az egészet, vagy jobban járunk, ha érdekesebben haladunk, és hagyjuk, hogy belekóstoljanak a tudásba a gyerekek? Illetve, amikor kritizálok, akkor már otthon is megfogalmazott véleményt írok le, tehát nem a pénzben mérhető és itt megtapasztalt különbség az, ami elvakít. Mert ne tagadjuk le: a tanító idegállapotától a terem felszereltségén át, a felhasználható eszközökig, a tanítói létszámig sajnos minden pénz, megbecsültség és társadalmi közérzet kérdése.)

Itt az általános iskola (Grundschule) nem pontosan ugyanazt jelenti, mint nálunk. Elsőtől negyedik osztályig járnak a gyerekek általános iskolába, utána ötödiktől vagy gimnáziumban, vagy egyéb, szakmára felkészítő iskolában tanulnak. Sok állami intézmény egyházi keretek között működik, a fenntartás és finanszírozás pontos körülményeit nem látom át. R-nak egy katolikus iskolát találtunk, nem mert ezt kerestük, hanem talán mert ők válaszoltak a megkereső e-mailre és helyrajzilag jó helyen vannak. Ennyit a tudatos iskolaválasztásról. Eddig abból lehetett felismerni, hogy katolikus iskoláról van szó, hogy templomban volt az évnyitó és van heti két hittanórájuk (amit R. nem ért, így nem tudjuk, mi folyik ott, de az biztos, hogy pl. mangalát gyártanak, és nem koporsókat rajzolgat a gyerek, mint az óvodai hittan után otthon). Nincs napi ima, és nem kell kötelezően templomba járni. Vagy legalábbis felénk ilyen igény nem érkezett még. (Egyikkel sem lenne baj egy katolikus iskolában, csak észrevételezem, mint tényt.) Ellenben az első héten megkaptuk a tájékoztatást arról, hogy már most gondolkodjon mindenki a szüneteken, mert egy családban nincs annyi szabadság, mint ahány iskolai szünnap (akik ismernek, azt hihetik, hogy ezek az én szavaim, már-már mániám, de nem, ez szó szerint benne volt a levélben), és elirányítottak egy honlapra, ahol már most lehet választani napközis táborokból az összes szünetre. Igen, őszi, tavaszi szünetre is és már jövő nyárra is! Ez nem katolikusság kérdése, ez városi szinten szerveződik, nem is az iskolában lesz, valami központi közig. szerv szervezi.

Vissza a suliba. Komolyan elválasztják egymástól a tanítási időt és a délutáni gyerekfelügyeletet. Egy osztálytanító van, aki napi négy(!) órát ad le az elsősöknek és hazamegy. A hittant és a tesit más tartja. A tanév augusztus 20-án kezdődött a nagyobbaknak, 21-én az elsősöknek. A templomban volt egy köszöntő ünnepség. Kérdésünkre, hogy miben kell jönni, elnéző mosoly volt a válasz, hogy nem Anglia ez, hogy fekete-fehérben kelljen jönni, mindenki abban jön, amiben jól érzi magát, egy kicsit csinosabban az átlagosnál. A buliról aztán lemaradtunk, mert sikerült egy vírust beszereznünk családilag, úgyhogy csak képeket láttunk utóbb, hogy a templomban a pap körül és az oltár körül vigyorgott a sok elsős. Egyébként 29 elsős van, ebből 22-en járnak a hagyományos osztályba és heten a Montessori osztályba.

Az osztályterem nagy, van hely annak, hogy összefordítsák a padokat és hatosával üljenek csoportokban, van hely játékoknak, játszószőnyegnek, 5 számítógépnek, mesekönyveknek, szemléltető eszközöknek. Minden osztálynak van egy plüsskabalája. R-ék az Eule Klasse (Bagoly osztály), a kabala neve Kasimir. Szóval, 7.45-kor jön a tanító néni, akkor engedi be a gyerekeket az osztályba (addig az épület előtt kell várakozni – ezt majd valamikor elmúlik, mert csak az elsősöket és szüleiket hülyítik ezzel). Ekkor van egy becsöngetés, ezen kívül a két nagyszünet végén csengetnek. A nagyszünetekben kötelező kimenni az udvarra (esőben is), ahol tisztességes mászóka, homokozó és mindenféle kinti játék van, ehhez van a csengő, hogy tudják, mikor kell bemenni. A napot egyebekben a tanító néni osztja be, nyilvánvalóan nagyjából 45 perces etapokra osztva, de ha valahova kevesebb idő is elég, vagy éppen több kell, akkor úgy idomul a napirend az elfoglaltsághoz. R. mesélte, hogy volt olyan nap, hogy alig tanultak, mert bolond volt az osztály, inkább az udvaron futtatták őket. Mielőtt bárki felhördülne, hogy mi lesz így az anyaggal, jelezném, hogy az első héten megtanulták a számokat háromig írni, és összeadósat játszottak velük. (R. nyilván már túl van a hármas számkörön, kezdettől fogva kapta a külön feladatlapokat.) Az őszi szünetre az összes gyerek eljut a 10-es szám leírásáig és ebben a számkörben dolgoznak is. Senkit nem érdekel, szép-e az írás. Nem nyírják ki a gyerekek lelkesedését a ferdevonal, kiskapu hosszú sorokon keresztüli monoton íratásával, nem frusztrálják agyon azzal, hogy nem szépen dolgozik, meg jól kunkorodik-e a kettes szára.

Az írás-olvasás is egészen máshogy indul, de ez nyilván nyelvi különbség is: először a hangokat próbálják felismerni, azt gyakorolják rengeteg feladaton keresztül, hogy most akkor melyik szó elején hallok Eu-t vagy Ei-t vagy Sch-t. Azért itt is megjegyzendő, hogy mindjárt áttekintő képet kapnak: nem egy-egy kiragadott betűt gyakorolnak unalomig, hanem van egy áttekintő táblájuk az összes hangról (mert itt inkább hangokról van ugye szó), és abból lesve/másolva csinálják a feladatokat, aztán szépen lassan rögzül a tanulnivaló. A hatévesek tehát már az őszi szünetre látják a teljes abc-t, dolgoznak vele. Úgy, hogy közben nagyon ráérnek: elsőben csak a nyomtatott betűket tanulják meg írni-olvasni, mert a „folyóírás nagyon nehéz” (idézet a tanítótól), arra ráérnek másodikban. Bezzeg a magyar gyerek év végére mindent tud, csak azt nem, amiről éppen hiányzott, mert gyakorlásra, ismétlésre nincs idő. R. három napot hiányzott tavaly, az akkor tanult nagy H betűt azóta sem tudja leírni, (pedig bepótoltuk a leckét), de ez nem feltűnő, mert nyáron még sok más betűt is elfelejtett. Írni is és olvasni is. És ahogyan hallom, más sincs ezzel másként a magyar osztályból. Viszont a magyarórát, az írást és olvasást nem szereti. Ezért érdemes volt hajtani. És érdemes a második osztály második hetében olvasónaplót íratni.

A szülői értekezlet nem arról szól, hogy hány nap szünet lesz, mit kell befizetni, mit vigyünk ajándékba az iskolának, ki van-e faragva a gyerek ceruzája, meg hogy hogyan kell bekötni a füzeteket, mennyi legyen az osztálypénz, hanem részletesen elmondták, hogy milyen eszközökkel, milyen módszerekkel, melyik órán mit, miért tanulnak a gyerekek.

Szinte nincsenek füzeteik. Ami van, az sima fehér lapos, abba írják/rajzolják a betűket. Mert „vonalak közé írni nehéz” (idézet a tanítótól). Gyorsfűzőket kellett beszerezni különböző színekben, abba fűzik le témánként a kiosztott feladatlapokat, és van egy külön a szülőknek, ebben érkeznek az üzenetek. Meglepően jó a kommunikáció a szülőkkel, mindenről időben, írásban értesülünk. Munkafüzetük kettő van eddig, matek és írás. Akit érdekelnek a részletek: 18 eurot kellett befizetni tankönyvekre és a tanuláshoz szükséges eszközökre és 50 euro/hó a menza.

Összegezve, amit eddig látok, abból nekem az nagyon tetszik, hogy globálisan, összefüggésekben tanulnak. Nem tudom, melyik rendszer a jobb, különösen, ha az eredményességet tekintjük, hiszen világszerte probléma, hogy nem tudnak írni, olvasni, tanulni a „mai gyerekek”. Talán a német rendszer jobban próbál reflektálni egy hatéves lehetőségeire (mert tegyük hozzá, itt nagyon sokan most, ősszel a suliban ünneplik a hatodik szülinapjukat, kötelező iskolába jönni, nincs óvodai visszatartás), ettől a gyerek jobban érzi magát, még ha ez nem is oldja meg a fenti problémákat, míg otthon még mindig az a szemlélet, hogy mi is felnőttünk így, meg mi is kibírtuk. És igaz ez akkor is, ha tudom, hogy vannak otthon is jó tanárok, jó iskolák, akik lassanként próbálják mozgatni a rendszert a maguk szerény eszközeivel. Egyébként nem csak a tanítókon múlik ez, mi szülők is rettenetesen rugalmatlanok és - ha őszinték akarunk lenni - teljesítményorientáltak is vagyunk. Meg hát működik a ló túlsó oldalának esete is: amikor a pedagógus nem tesz szóvá semmit, mert a szülő személyes sértésnek veszi csemetéje kritizálását, és ne adj isten tettleg adja tudtára ellenvéleményét a tanárnak. De a fehérgalléros szülő sem jobb, az írásos panaszaival, meg a kirúgatással fenyegetéssel.

(Azért gyorsan ránéztem a 2013-as PISA eredményekre: a német diákok 22 hellyel járnak előbbre a mieinknél és egy csoportba kerültek pl. a finnekkel.)

Ebéd után kezdődik az OGS (Offene Ganztagschule), amit egész más gárda vezet, és alapvetően a gyerekmegőrzés a célja. Fél órát fordítanak a leckeírásra, és kérik a szülőket, hogy otthon nézzék át, mit csinált a gyerek. Eddig minden lecke mindig kész volt, bár volt benne néhol hiba, tehát lehet, hogy tartalmilag nem alaposan nézik át. Ez nyilván mínuszpont nálam, hiszen otthon tudatosan kerestem az iskolaotthonos osztályt, hogy a hat éves gyereket ne kelljen este otthon nyúzni még a leckeírással. (Ami ugyanakkor meglepő nekem is, hogy R. szívesen nézi át itthon a leckét. Pedig nekünk még szavakat is kell tanulnunk hozzá, vagy hát leginkább csak azt, mert írni – olvasni tud.) Az ám, de az OGS-ben a fennmaradó néhány órában kizárólag szabadon játszanak. Három terem van (egy lego, egy barkács és egy társasjátékterem), mindegyikben több felnőtt, plusz az udvar. A gyerekek teljesen szabadon mozognak ezeken a helyszíneken, ha akarnak, egyedül játszanak, ha akarnak egymással, ha akarnak a tanítókkal. Lehet zenét/mesét hallgatni magnóról, kisvasutazni, festeni, gyurmázni, olvasni, millió társasjáték, bábszínház, favár, bábu, mittudoménmicsoda van. És alapanyag bőséggel (festék, ragasztó, karton, csillogó izé). Akkor esznek, amikor megéheznek, az uzsonna ott van a hűtőben. És szabad hangosan énekelni a folyosón, sőt trappolni és szaladni is. Az is nagyon szerencsés, hogy két férfi tanító is van, ez szerintem nagyon fontos lenne otthon is, hiszen (a legtöbb esetben) úgyis az apját látja legkevesebbet a gyerek. Azt is simán el tudom képzelni, hogy az OGS-tanítók közösségi munka keretében vannak itt vagy gyakornokként, mert némelyik annyira fiatalnak tűnik.

Vannak AG-k is (munkaközösség J ), de ezek csak az őszi szünetben kezdődnek, azaz október közepén. Ezt nagyon sajnálom, a mozgás nagyon hiányzik R-nek. Ilyenek lesznek helyben, hogy: kreatív tánc, foci, sakk, társasjáték, szépítsd meg a sulit. Ez utóbbiról jut eszembe: van egy zöld osztályterem is: egy teraszrészen, fák, bokrok között néhány rattan bútor, és élő nyúl meg mókus az osztálytárs. Ja, ha valakit érdekel a különórák ára: egy alkalom 2,5 Euro. Ez otthon is versenyképes lenne, azt meg ne is számoljuk ki, hány százaléka az otthoni és az itteni fizetésnek.

Hosszúra nyúltam, de még ennyit muszáj: nem tudok elég hálás lenni a tanítói közösségnek: minden lehetséges eszközzel segítenek R-nk, mindig van, aki odaül mellé leckét írni, társasozni, ötujjfonni (bármi is legyen ez), segítik tanulni a nyelvet. Ennek hála, most, a hatodik héten már egyértelműen megért dolgokat (voltunk táncszínházban, ahol viszonylag sok volt az összekötő szöveg - azt mondta, nem érti, de adekvát kérdéseket tett fel, tehát valahol mégis átment az üzenet egy része), alapvető mondatokat elkezdett használni, kezdeményező a közösségben. Bámulatos. És mindemellett jól érzi magát. Gott sei Dank!

Vannak nagyszerű pillanatok. Ezek legtöbbször a semmiből, váratlanul jönnek. Amikor borospohárral a kezedben kipillantasz a teraszajtón, aztán meglepődve kilépsz, mert látod, hogy egy nem várt eső másodszor áztatta meg azt a hülye zöld pólót. Megtorpansz, az esőnek tavaszra emlékeztető illata van, olyan, amit nagyon szeretsz, csak a szürkeség nem tavaszi. Felnézel, mintha keresnéd a forrását, nem is tudod miért. Odafent, az esőre egyébként okot nem adó fátyolfelhők között húz el éppen egy utasszállító. A gép is, és utána a kondenzcsík is lemenő-nap-sárga. Mindegy, milyen szavakat akarsz használni rá, kár is keresni, élvezed, hogy kiürít. A gyomrod táján, meg a mellkasodban egyszerre légüres tér lesz, olyan zsibbasztó. Megkönnyebbülsz, minden feszültség elszáll. Követed az útját, elmosolyodsz, amikor a hangja is ideér. Szép.

Mert egyébként tele vagy feszültséggel. Tudod is miért, nincs jó napotok családilag, ünnepelnél, okod lenne rá, csak lehetőséged nem nagyon, a gyerekeket nem lehet kizökkenteni a hétköznapokból. Olyan büntetést szabtál ki rájuk egy reggeli vita után, amit tudod, hogy te fogsz legjobban megszívni holnap, mert az eltiltott dolog helyett neked kell majd egész nap szórakoztatnod őket. Büntetés az ilyen?

Otthon jobb lenne? Biztosan akadna valaki, akinek lepasszolhatnád a gyerekeket. De nem is akarod igazán, azt szeretnéd, ha már akkorák lennének, hogy lehessen velük ünnepelni. Közben gondolkodsz, hogy meg kell-e érteni őket, minden hülyeségük a Bábel miatt van, meg az új helyzet miatt? De tudod, hogy otthon is kiakadtál volna rájuk a reggeli cirkusz miatt, csak most gyorsan találni okot a mentegetésükre. És nem akarod az éppen olvasott Anne Frank naplóját felhozni nekik, pedig minden padlásszoba ablakáról az jut eszedbe. Úgyse értenék. Hál’Istennek. Kicsik is még, meg egyébként sem. Tulajdonképpen örülsz, hogy te sem érted, gondoskodtál arról, hogy nyelvi okokból se jöjjön át a teljes tartalom, megvártad az alkalmat, hogy németül olvasd, így kevésbé terhel meg.

Eszedbe jut a csütörtöki iskolai rendezvény. A Lambertussingen. Ez lampionok gyújtását, dalok éneklését, körjátékokat jelent. Az első társadalmi esemény. Egyszerre érezted mérhetetlenül távolinak ezt a világot és ugyanennyire befogadónak. A távolságra számítottál, nem lep meg egy kicsit sem, hogy mennyire fura nem ismerni azokat az itt mindenki által unalomig ismert gyerekdalokat, mint mondjuk nálunk a „Süss fel nap”, meg a „Boci, boci tarka”. (Nem véletlenek a példák, a gimiben a némettanár mesélte annak idején, hogy amikor ezeket a dalokat lefordította német gyerekeknek, azok teljesen el voltak hűlve, hogy a magyar gyerekek milyen szadisták: megfagynak a ludak, meg a bocinak se füle, se farka?!) Erre készültél, ezt mérlegeled mindig, ha szóba jön az itt maradás, ez a legfőbb érved mindenkinek: ezért nem tudnál maradni, mert kulturálisan idegen maradsz örökké. Úgyhogy semmi csalódottság, sőt inkább jóleső a rendezvény: R-t egy percre nem hagyják egyedül, hol az egyik tanár veszi el tőle a lampiont és akasztja fel a többi közé, hol a másik mosolyog rá, a harmadik meg a körjátékban áll mellé és fogja meg a kezét. Főnyeremény ez az iskola. Hogy attól van-e, hogy németek, vagy attól, hogy katolikusok, vagy attól, hogy jó tanárok? Nemtökmindegy?

Az egy év arra jó, hogy kívül maradj. Vicces kaland az egész, amikor nem nagyon érted, mit is akar az óvónéni magyarázni, a boltosról nem is beszélve. Nincs benne, hogy muszáj ismerősöket szerezni, hogy muszáj jóban lenni mindenkivel, aki szembejön, meg muszáj megérteni az egész német társadalom működését. A kívülálló kíváncsiságával figyeled, hogy nem tudod úgy bekapcsolni a tévét, hogy ne legyen valamelyik csatornán világháborút feldolgozó műsor, irigykedsz, hogy milyen jó gyerekműsoraik vannak, meg hogy valahogy mindig félig tele van az a pohár. Mert a Lambertussingen miről is szól? Hogy most a fény időszaka jön: a sötétségben lámpát, lámpást, gyertyát gyújtunk, a kandalló meleg fényénél ücsörgünk. Ha magamból indulok ki, sokkal kézenfekvőbb lenne, hogy: elmúlt a nyár, brühühü. Személyiségfüggő ez, vagy szocializáció? A fene egye meg, hát nem az Advent az egyik legjobb időszaka az évnek? Töltsük már félig tele azt a poharat, na!  

A sok mellébeszélés után térjünk végre a lényegre: lássuk, ki mit eszik. Ebben egyértelműen magyarhon a nyerő. Nem csak azért, mert magyar a gyomrom. Hanem mert ott valóban süt a nap. Ezek a szerencsétlenek tényleg nem tudják, milyen az, ha egy szőlő édes? Nagy piros betűkkel írják ki a polcokra, hogy ez nagyon édes, kihagyhatatlan ajánlat. Hát, fiúk, szólok, hogy nem ez az édes szőlő. És málna és szeder. Az epret meg sem veszem, ránézésre katasztrófa, hisz’ szezonja sincs. Viszont az almájuk és a retkük nagyon finom.

Nincsenek nagy boltok, ez az idegen helyzetét igencsak megnehezíti, hiszen szerencsétlen még azt sem tudja, mit keres, de így aztán végképp nem is találja. Sokfajta bolt van, nem jellemzőek a láncok (van Aldi, meg Lidl, meg Spar, de naná, hogy a város másik végén, és csak egy-egy mindegyikből), ámde a szemközti kisboltban mindenki nagyon barátságos, megkérdezik, mindent megtaláltál-e, Svájcból jöttél-e (hogyezthonnan?), adnak ajándékot a gyerekeknek, sőt, ha apa egyedül megy, küldenek haza is egy kis csokit. Az egész város olyan egyébként, mint a pécsi Király utca az Árkád megnyitása előtt: tele van kis, szakosodott boltokkal, pékségekkel, kávézókkal. Most jöttem rá, én is mennyire hozzászoktam a nagy bevásárlóközpontok nyújtotta névtelenséghez és nemtervezéshez: úgyis minden szembejön egy nagy Tesco-ban, minek előre gondolkodni, hogy hol, mit, hogyan praktikus beszerezni.

Mindezt biciklivel nehezítve. Ma eltekertem egy bolthoz, hogy felderítsem, nagybevásárlásra hogyan lehetne autóval megközelíteni. Nem jöttem rá, vagyis úgy tűnik, ha a fél várost megkerülve a helyes irányból közelítem meg, akkor van esélyem bejutni a parkolóba. Ellenben bicikliút több irányból is vezet oda.

A mai beszerzések eredményeként lecsós virslit csináltam: azzal a nem túl szép, fehér, majorannás virslivel (íze leginkább a májas hurkáéra emlékeztet) és bulgurral. Én kérek elnézést a lecsós virslitől.

A hús olyan drága, hogy sok időbe fog telni, amíg nem számolom át kényszeresen forintba, nem kapok szívinfarktust ott helyben és kezdek olyan kaján gondolkodni, amihez nem kell hús. Persze ez is nézőpont kérdése, G. egy kollégájának svéd lakótársa napjában kétszer süt húst magának, mert Svédországhoz képest szerinte itt nagyon olcsó a hús. Az is az igazsághoz tartozik, hogy amikor aztán vettem egy kiló pörköltnek való marhahúst, abból egy kilót fel is használhattam. Ismerjük a magyar marhát ugye, amikor hártyázás, ínazás után alig 2/3-a marad meg (és akkor ügyesen dolgoztuk fel). Ellenben ennek az az előnye megvan, hogy nyugodtan nézelődök a mindenféle tengeri kütyük között, hiszen azok legalábbis nem drágábbak, mint a hús. Így aztán remek lazacos, garnélás rizottót rittyentettem egy vasárnapi ebédre. Vagy szalámi helyett is eszünk halféléket, vacsira. Apropó, szalámi: a pirospaprikát hírből sem ismerik, pedig ha tudnák, mennyit javítana a semmilyen ízű izéiken. Még szerencse, hogy fokhagymát és pirospaprikát hoztunk magunkkal. Igaz magyar ember ezek nélkül sehova el nem indul.

A péksüteményekben jó hírük megalapozott, nagy a választék, ezt a sokféle kenyeret imádom, bejönnek a szendvicseik is. Még az is lehet, hogy sokan ezeken élnek, ugyanis a gyerekek szótanuló kártyáin az alap száz szó között ott van a Käsebrot és a Wurstbrot (sajtos és szalámis szenyó). A boltokban nem is nagyon kapni mást, csak előrecsomagolt kenyeret, péksüteményt, de a nagyobb boltok előterében mindig van pékség, hmmm! milyen illattal. A török kenyeret is nagyon szeretjük, azt majd’ mindenhol kapni.

A sajtjaik sem ragadnak le a trappistánál, bár van, amit hasonló célra használnak, mint mi a jó magyar trappistát: itt a közsajt az ementáli. Sok helyen lehet kapni kecskesajtot, nagy örömömre. A heti piacon pedig sajttálakat, mindenféle sajtokkal, akkorát, hogy egy hétig is elcsemegézzük. (Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért mi, magyarok is sokat fejlődtünk már sajtkultúra ügyben.) Néhány boltban van kefír, hurrá!, bár íze gyengébb, mint nálunk; a tejföl elmegy; a túrójukat hagyjuk: úgy csináltam belőle kőrözöttet, hogy nem kellett hozzá tejfölt tennem, annyira krémes. Ízre nem rossz, túrógombócot is lehetett belőle csinálni, de az állaga…

Az egyetemi menzáról hozzuk hét közben az ebédet, ami praktikus és gazdaságos megoldás. Változatos, nagy adag. És a kultúrával való ismerkedés része: camembert tésztával? Chilis bab tésztával? Amúgy a chilis babnak mindegy volt, egy jobban sikerült bolognai szósz ízét hozta. R. nem nagyon tud az iskolai ebédről beszámolni: általában tészta vagy krumplipüré van (ezeket ismeri fel) valamilyen szósszal és ki tudja mivel. Nem nagyon rajong érte, nem tudja beazonosítani az ételeket és nem is jönnek be neki. De mindig van desszert, leves helyett, ezt jobban díjazza. Családilag hiányoljuk a levest, azt errefelé csak mint egytálételt eszik, úgyhogy néha vacsoránál pótoljuk.

A csapvízük finom, hál’istennek, én nem szeretek mást inni. Már csak zöld szempontokból sem. És finom a fagyi. Apropó! Végre egy hely, ahol a pizzafutártól fagyit is lehet rendelni. Ezt a szolgáltatást már régóta hiányoltam odahaza. :)

Nem csak a visszajelzések miatt – hogy jó lenne már a honvágyról írni, meg írhatnék olyasmiről is, ami nem működik –, de már én is éreztem, hogy a blogok szinte kizárólag a nagy német álom megvalósulásáról szólnak, szinte csöpögnek az elégedettségtől, mintha csupa rózsaszín máz lenne az egész élet idekint. Szóval, hogy itt lenne az ideje a nemolyanjó dolgokról is írni.

Fenntartom azonban azt, amire talán az első blogban hivatkoztam, azazhogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Egy hónapja vagyunk itt (szinte napra pontosan), ez még jócskán a rácsodálkozás időszaka. Ráadásul ebben az egy hónapban egyszer már költöztünk, ami megint az újdonság élményét hozta, nem volt még időnk leengedni. Az iskolakezdés, aztán két hétre rá az óvodakezdés, majd a hazai cuccok megérkezése (utánfutóval, két nagypapával és egy nagybácsival), olyan pörgést vittek a mindennapokba, hogy nem volt idő érzelgősködni. Az, hogy egy héttel a kiérkezésünk előttig dolgoztam, közben pakoltam, ügyeket intéztem, plusz a rejtélyes lábbajom olyan módon elfárasztottak, hogy az első napon, amikor egyedül voltam itthon (3 teljes órát - ennyit enged ez a remek óvodai szisztéma) konkrétan végigaludtam. És ez csak a múlt hét közepén jött el. Ergo, most még igencsak élvezem, hogy egy kicsit más az élet. És persze, hogy csak a jó dolgokat veszem észre. Ebben nyilván benne van, hogy ez az év egyszer véget ér.

Mert egyébként a rossz dolgok ismerősek otthonról: ebben csak az a meglepő, hogy összmagyarilag azt gondoljuk, hogy a német közigazgatás működik. De meg vagyok győződve róla, hogy csak a marketingjük jobb. Pl. a mai napig nem sikerült G. minden ügyét az egyetemen elintézni, ezért még nem kapott fizetést. Úgyhogy optimistán tekintve a mindennapokra, ez a münsteri út egy nagy befektetés a részünkről, ami reményeink szerint majd a gyerekeinknek térül meg. A következő 11 hónapban még legalább kétszer kell költöznünk, mert a münsteri egyetem nemzetközi osztálya nem bírta elérni, hogy az itt- tartózkodásunk teljes időtartamára biztosítsanak egyetemi szállást. Márciusig lakhatunk itt, ahol most vagyunk (és ez egyébként csúcsszuper), aztán április 1-től átköltözhetünk ugyanebben a tömbben egy másik lakásba, aztán június-júliusra oldjuk meg, ahogyan akarjuk. Abban a Münsterben, ahol nem lehet lakást találni. R. görög osztálytársáék majd’ 50 km-ről járnak be, mert egyszerűen nem találnak lakást. Ha meg mégis, gyakorlatilag megfizethetetlen. Ha belemegyünk a részletekbe, az is érdekelne, hol töltjük egy lakásnyi csomaggal a március 31-e éjszakát. Mert a szerződés szerint innen aznap ki kell mennünk, a szomszéd lakásba pedig csak másnap mehetünk be. És nem nagyon van kihez fordulni: az egyetem, ahol tömegével fordulnak elő ilyen esetek, mint a mienk, egy csepp segítőkészséget nem mutat, nincs egy sillabusz, ami alapján intézheted az ügyeidet, bogarászd ki magad az egészségbiztosítást, az iskolát, az autóra vonatkozó szabályokat, a bejelentkezést.

És nő a gaz az út mellett, és nincs elsöpörve minden reggelre a lehullott falevél, sőt, szemét is van, és drága a kaja. És van graffiti. És van koldus. És nincs teteje a lakásban található négy szelektív kukának. És nagyon kicsi a hűtő. És közös mosógép van. És nincs wifi, egy darab kábelen osztozunk. És lopják a bicikliket. És az anyukák a játszótéren ugyanolyan lestrapáltnak tűnnek, mint otthon. Arról nem is beszélve, hogy persze, hogy hiányoznak az otthoni ízek.

Na, mégse olyan zöld? :)

A honvágy meg mi is valójában? Talán a biztonságérzet hiánya. A biztonságérzet meg legtöbbször a jól informáltságból ered. A Facebook, az e-mail, a blog, a skype egyelőre segít abban, hogy úgy érezzem, nem maradok le semmiről. Vagy legalábbis nem nagyon. Természetesen sokat adnék egy csajos estéért, egy kényelmes fotelért, egy szőnyegért, meg a hivatali hangulatot is szerettem (általában), az is jó lenne, ha lehetne egy gyerekmentes esténk, meg látni az ikrek fogait. De most hadd csodálkozzak rá valami újra, hadd élvezzem a hétköznapokból történő kilépést (még ha ez egy másik hétköznapba való belépést is jelent).

Aztán majd megírom, ha elfogyott a lendület.

Vagy nem. :)