Legutóbb kielemeztem az iskolát, bár olyan apróságok, mint például az, hogy nemhogy jegyeket nem adnak, de még piros és fekete pont sincs; meg hogy el van nyújtva a tanév, hosszú évközi szünetekkel, rövidebb nyárral, kimaradtak.
Jöjjön most akkor az óvoda. Nyilván megint nem áttekintő képet tudok adni, csak szubjektív tapasztalatokat összegzek. Nehezen állok neki, mert nincs olyan határozott benyomásom az óvodáról, mint az iskoláról volt. Olyan langyos víz az egész. Anyagi lehetőségeik persze, hogy jobbak, mint otthon, de ezt ha adottságnak vesszük, akkor nem könnyű továbblépni. Más is, mint otthon, meg mégiscsak ugyanolyan. Sokszor fogalmazzuk meg azt a kritikát otthon, hogy gyerekmegőrzésre szolgál csak az ovi, de ha nem ez a kritika, akkor éppen az ellenkezője: túl sokat várnak el a gyerekektől. Egyéni tapasztalatoktól függ, ki mit mond. A tapasztalat pedig múlik a gyereken, a szülőn, az óvónénin, a rendszeren. Nekünk otthon egy teljesítményorientáltabb óvónénihez volt szerencsénk, aki D-ben kifejezett kihívást látott, hogy kirángassa a kizárólag fiús dolgok közé szerveződő, meglehetősen szelektív és csapongó érdeklődési köréből, és rávegye rajzolásra, versmondára. Ilyen-olyan sikerrel működtek együtt. Az tagadhatatlan, hogy nagyon sokat foglalkozott D-vel, aki szerette az óvónénit.
Itt a Kindergarten egybeolvasztja nagyjából a hazai bölcsődét és óvodát, D. csoportjába pl. 2-6 éves gyerekek járnak. Tehát van még pelenkás is, aki otthon még bőven bölcsődés lenne. Igazán bölcsőde nincs is, legfeljebb minicsoport, ahol a 0-3 évesek vannak.
Alapvetően nem szeretem az ennyire vegyes csoportokat, bár tudom, hogy ennek nagy divatja van. Azt gondolom, hogy ebben az életkorban még igen nagy különbséget jelent fél év is, egészen más törődés igényel egy 3 éves és egy 5-6 éves gyerek. Magyarországon ez különösen kiélesedik, hiszen otthon a visszatartás vált elfogadottá. Tehát még van olyan is, aki az oviban ünnepli a hetedik szülinapját. Amit, megtapasztalva az első osztályt abszolút támogatni tudok, és tulajdonképpen hálás vagyok, hogy R. most kapott egy lehetőséget, hogy behozza ezt az egy évet, amivel az otthoni osztálytársak legtöbbje előbbre van. Mert hiába volt ő iskolaérett 6 évesen, ha az osztálytársai már a hetet is betöltötték. És igen, még ebben a korban is borzasztó nagy különbség van a szociális és érzelmi fejlettségben közöttük.
Naszóval, visszatérve a vegyescsoportos óvodára, szerintem az a középsős gyereknek kényelmes, de a kisebbeknek túl erős a tempó, a nagyobbaknak meg unalmas. Az óvónéni, mivel egyedül van, nem tud mit csinálni, mint belőni valahova középre az elvárásokat és ettől marad a középszer. Itt sem tartom helyesnek a rendszert, de nekünk most szerencsés. Hiszen gondoljunk bele, a két éves gyerek tulajdonképpen még beszélni tanul. Óvónéni lassan, egyszerű mondatokkal, vagy csak szavakkal beszél vele. Ez D-nek a nyelvtanulás szempontjából a lehető legideálisabb (lehetne – de erről majd később), hiszen ő is beszélni tanul, csak éppen németül.
Az elmebeteg rendszert, amibe kerültünk, már említettem. Naná, hogy én is csak üresen „fenyegetőztem”, persze, hogy nem viszem vissza 2-4-ig a gyereket, egészen egyszerűen azért, mert túl macerás. A két gyerek ugyanis két ellenkező irányban intézményesült, egyik sem túl közel, végigrohangálhatnám a délutánt egyik helyről a másikra. Őszi szünet után talán majd eljön ez is, de most így egyszerűbb, meg gyerekbarátabb is.
D. ugyanis nem túl lelkes. Vagyis ő lelkes lenne, de az óvóda nem mozdult rá a helyzetre különösebben. D. csoportjában van még két arab kisfiú, meg egy spanyol kislány, de ők mindannyian nagyon kicsik. Nincs hova rohanniuk, van három évük megtanulni a nyelvet. Ezzel szemben D. már betöltötte az ötöt, és mint ilyennek kötelező is óvodába járnia, hogy felkészítsék az iskolára. A vezető óvónővel való találkozáskor volt egy olyan érzésem, hogy amikor számára világossá vált, hogy csak egy évet maradunk, akkor átváltott gyerekmegőrző üzemmódba, és nem érzi feladatának, hogy valóban felkészítse a gyereket az iskolára. Volt egy szülői értekezlet a Maxigruppe-szülők számára (ők az iskolakötelesek, összesen tízen vannak az egész oviban), ahol nagyvonalúan elintézték, hogy D. majd nem játssza a beszélős feladatokat, csak amit tud, azt csinál. És az a tapasztalat, hogy valóban nem tesznek különösebb erőfeszítéseket arra, hogy D-t tanítsák egy kicsit. Ehhez jön még, hogy csak 4 órát van az oviban naponta, szóval, nem tudom, hogyan lesz ebből nyelvtanulás.
Ennek ellenére szívesen megy oviba, nem csodálom, hiszen olyan, mintha állandó karácsony lenne, annyi és olyan játék van. De néha panaszkodik, hogy nem játszik vele senki. Naná, mert ez a szerencsétlen folyamatosan beszél nekik magyarul, azok meg frászt kapnak a hadonászással kísért szövegtől. :) De az óvónéni egy kicsit leülhetne mellé és segíthetne rajta.
Hogyan is működik a rendszer? D. kis óvodába jár, összesen vannak 22-en az óvodában. Ők vannak két csoportra osztva, csoportonként 4 óvónővel. Igen, néggyel, akik egyszerre ott vannak. (Igaz, hogy külön dadus nincs, láttam óvónénit pelust cserélni, meg asztal alól morzsákat söpörni – ez az otthoni kemény hierarchiában elképzelhetetlen lenne.) Folyamatosan ott vannak az óvónénik közöttük, és mindig csinálnak valamit: velük építenek, mesét olvasnak, énekelnek. Talán ez az előnye a vegyescsoportnak, muszáj foglalkozni a gyerekekkel, egy 2-3 évestől nem várhatják el, hogy játsszon el csendben egyedül. És ha a kicsikkel foglalkoznak, akkor már nagyokkal is muszáj.
Tulajdonképpen egy csoportnak két szobája van, egy a játékokkal és egy ugrálós szoba, ehhez jön még a másik csoporttal közös tornaterem és a külön alvós szoba. Meg az udvar. Kellett bevinni gumicsizmát és esőnadrágot, -kabátot, mert kis esőben még kimennek az udvarra vagy elmennek sétálni. Saját óvónőinket ismerve (és szeretve) el nem tudom képzelni, hogy a két évesekkel elindulnak városi sétára vagy hogy egy délelőtt kétszer kiviszik őket az udvarra. Mert az macerás. Itt meg van, hogy az udvaron tartják a közös éneklést.
Van élő fehér egerük akváriumban. Pénteken valami fura anyaggal homokoztak/gyurmáztak a szobában. Leterítettek egy műanyag fóliát és hajrá, lehetett játszani. A csoportszobában van egy asztal, bármikor kimehetnek a dobozukért, innivalójukért, bármikor ehetnek, ihatnak. (Ja, kaját nem kapnak, azt vinni kell. Tilos vinni tízóraira: cukrot, sütit, kekszet, édességet, pudingot, dobozos üdítőt.) Szóval, nem tisztaságmániásak. Mégis rend és tisztaság van a csoportban. (Pont annyira, amennyire tíz 6 év alattinál ez lehetséges. Ez óvoda, nem katonaiskola, hogy csend legyen, ne szaladj és pakolj el magad után. Bár az is tény, hogy valahogy a magyar óvónőknek is túl kell élni a napot, amikor 26 ekkora gyerekkel vannak összezárva 22 m2-en.)
Az iskolai felkészítés sem viszik túlzásba, heti egyszer (!) van az iskolaköteleseknek külön foglalkozás, szerintem ezt sem tartották meg mindig. Nem mondom, hogy ez jó, de legalább lazák. Lesz az év során egy alkalom, amikor ott éjszakáznak az oviban, és elmennek majd egész napos kirándulásra is.
A kommunikáció a szülőkkel itt is nagyon oké: van egy kis henger mindenkinek a kabátja felett, abba dugják bele az üzenetet a szülőknek. Az ajtó mellett ki van rakva, hogy a héten ki, mikor ünnepli a szülinapját és mit hoz ajándékba a csoportnak (ez érdekes lehet pl. diétára fogott gyerekeknél). Ha elfogy a papírzsepi, nemes egyszerűséggel kiírják, hogy szükségük lenne papírzsepire a náthás orrok számára. Nem megy a szemforgatás, hogy mi nem kérdhetünk semmit, de hozzatok: pénzt, papírzsepit, WC-papírt, szalvétát, szappant, gyümölcsöt.
Szóval, ha D. nyelvtanulását kicsit komolyabban vennék, itt sem lenne egy szavam sem. Ez biztosan az óvónéni-gárdán múlik. Meg remélem, hogy az időn is, hiszen D. még csak most kezdte meg a negyedik hetet az oviban.
