Hatodik hete ismerkedünk az iskolával, negyedik hete pedig az óvodával. Vannak benyomásaim, habár nyilvánvalóan nem lehet még megalapozott véleményem. Van, ami tetszik, van, ami nem.

Lássuk először az iskolát.

(Egy megjegyzés elöljáróban: tényleg nem az a célom, hogy mindenáron a magyar rendszer jöjjön ki az összehasonlításból rosszul, csak rámutatnék néhány különbségre, és hogy szülőként én mit értem meg a magyar első osztályban rosszul. Holott ott sem kritizáltam sosem a gyerek előtt vagy a tanítóknak a módszert, mert nem vagyok pedagógus, nem értek hozzá. Én is tudok érvet felhozni a ferdevonalak rajzolgatása mellett: pl.: a motorikus képességek, a kismozgások fejlesztése. Csak nem tudom, mikor merre billen a mérleg: az-e a jó, ha az iskolába általában lelkesen érkező gyerek egy hét után unja az egészet, vagy jobban járunk, ha érdekesebben haladunk, és hagyjuk, hogy belekóstoljanak a tudásba a gyerekek? Illetve, amikor kritizálok, akkor már otthon is megfogalmazott véleményt írok le, tehát nem a pénzben mérhető és itt megtapasztalt különbség az, ami elvakít. Mert ne tagadjuk le: a tanító idegállapotától a terem felszereltségén át, a felhasználható eszközökig, a tanítói létszámig sajnos minden pénz, megbecsültség és társadalmi közérzet kérdése.)

Itt az általános iskola (Grundschule) nem pontosan ugyanazt jelenti, mint nálunk. Elsőtől negyedik osztályig járnak a gyerekek általános iskolába, utána ötödiktől vagy gimnáziumban, vagy egyéb, szakmára felkészítő iskolában tanulnak. Sok állami intézmény egyházi keretek között működik, a fenntartás és finanszírozás pontos körülményeit nem látom át. R-nak egy katolikus iskolát találtunk, nem mert ezt kerestük, hanem talán mert ők válaszoltak a megkereső e-mailre és helyrajzilag jó helyen vannak. Ennyit a tudatos iskolaválasztásról. Eddig abból lehetett felismerni, hogy katolikus iskoláról van szó, hogy templomban volt az évnyitó és van heti két hittanórájuk (amit R. nem ért, így nem tudjuk, mi folyik ott, de az biztos, hogy pl. mangalát gyártanak, és nem koporsókat rajzolgat a gyerek, mint az óvodai hittan után otthon). Nincs napi ima, és nem kell kötelezően templomba járni. Vagy legalábbis felénk ilyen igény nem érkezett még. (Egyikkel sem lenne baj egy katolikus iskolában, csak észrevételezem, mint tényt.) Ellenben az első héten megkaptuk a tájékoztatást arról, hogy már most gondolkodjon mindenki a szüneteken, mert egy családban nincs annyi szabadság, mint ahány iskolai szünnap (akik ismernek, azt hihetik, hogy ezek az én szavaim, már-már mániám, de nem, ez szó szerint benne volt a levélben), és elirányítottak egy honlapra, ahol már most lehet választani napközis táborokból az összes szünetre. Igen, őszi, tavaszi szünetre is és már jövő nyárra is! Ez nem katolikusság kérdése, ez városi szinten szerveződik, nem is az iskolában lesz, valami központi közig. szerv szervezi.

Vissza a suliba. Komolyan elválasztják egymástól a tanítási időt és a délutáni gyerekfelügyeletet. Egy osztálytanító van, aki napi négy(!) órát ad le az elsősöknek és hazamegy. A hittant és a tesit más tartja. A tanév augusztus 20-án kezdődött a nagyobbaknak, 21-én az elsősöknek. A templomban volt egy köszöntő ünnepség. Kérdésünkre, hogy miben kell jönni, elnéző mosoly volt a válasz, hogy nem Anglia ez, hogy fekete-fehérben kelljen jönni, mindenki abban jön, amiben jól érzi magát, egy kicsit csinosabban az átlagosnál. A buliról aztán lemaradtunk, mert sikerült egy vírust beszereznünk családilag, úgyhogy csak képeket láttunk utóbb, hogy a templomban a pap körül és az oltár körül vigyorgott a sok elsős. Egyébként 29 elsős van, ebből 22-en járnak a hagyományos osztályba és heten a Montessori osztályba.

Az osztályterem nagy, van hely annak, hogy összefordítsák a padokat és hatosával üljenek csoportokban, van hely játékoknak, játszószőnyegnek, 5 számítógépnek, mesekönyveknek, szemléltető eszközöknek. Minden osztálynak van egy plüsskabalája. R-ék az Eule Klasse (Bagoly osztály), a kabala neve Kasimir. Szóval, 7.45-kor jön a tanító néni, akkor engedi be a gyerekeket az osztályba (addig az épület előtt kell várakozni – ezt majd valamikor elmúlik, mert csak az elsősöket és szüleiket hülyítik ezzel). Ekkor van egy becsöngetés, ezen kívül a két nagyszünet végén csengetnek. A nagyszünetekben kötelező kimenni az udvarra (esőben is), ahol tisztességes mászóka, homokozó és mindenféle kinti játék van, ehhez van a csengő, hogy tudják, mikor kell bemenni. A napot egyebekben a tanító néni osztja be, nyilvánvalóan nagyjából 45 perces etapokra osztva, de ha valahova kevesebb idő is elég, vagy éppen több kell, akkor úgy idomul a napirend az elfoglaltsághoz. R. mesélte, hogy volt olyan nap, hogy alig tanultak, mert bolond volt az osztály, inkább az udvaron futtatták őket. Mielőtt bárki felhördülne, hogy mi lesz így az anyaggal, jelezném, hogy az első héten megtanulták a számokat háromig írni, és összeadósat játszottak velük. (R. nyilván már túl van a hármas számkörön, kezdettől fogva kapta a külön feladatlapokat.) Az őszi szünetre az összes gyerek eljut a 10-es szám leírásáig és ebben a számkörben dolgoznak is. Senkit nem érdekel, szép-e az írás. Nem nyírják ki a gyerekek lelkesedését a ferdevonal, kiskapu hosszú sorokon keresztüli monoton íratásával, nem frusztrálják agyon azzal, hogy nem szépen dolgozik, meg jól kunkorodik-e a kettes szára.

Az írás-olvasás is egészen máshogy indul, de ez nyilván nyelvi különbség is: először a hangokat próbálják felismerni, azt gyakorolják rengeteg feladaton keresztül, hogy most akkor melyik szó elején hallok Eu-t vagy Ei-t vagy Sch-t. Azért itt is megjegyzendő, hogy mindjárt áttekintő képet kapnak: nem egy-egy kiragadott betűt gyakorolnak unalomig, hanem van egy áttekintő táblájuk az összes hangról (mert itt inkább hangokról van ugye szó), és abból lesve/másolva csinálják a feladatokat, aztán szépen lassan rögzül a tanulnivaló. A hatévesek tehát már az őszi szünetre látják a teljes abc-t, dolgoznak vele. Úgy, hogy közben nagyon ráérnek: elsőben csak a nyomtatott betűket tanulják meg írni-olvasni, mert a „folyóírás nagyon nehéz” (idézet a tanítótól), arra ráérnek másodikban. Bezzeg a magyar gyerek év végére mindent tud, csak azt nem, amiről éppen hiányzott, mert gyakorlásra, ismétlésre nincs idő. R. három napot hiányzott tavaly, az akkor tanult nagy H betűt azóta sem tudja leírni, (pedig bepótoltuk a leckét), de ez nem feltűnő, mert nyáron még sok más betűt is elfelejtett. Írni is és olvasni is. És ahogyan hallom, más sincs ezzel másként a magyar osztályból. Viszont a magyarórát, az írást és olvasást nem szereti. Ezért érdemes volt hajtani. És érdemes a második osztály második hetében olvasónaplót íratni.

A szülői értekezlet nem arról szól, hogy hány nap szünet lesz, mit kell befizetni, mit vigyünk ajándékba az iskolának, ki van-e faragva a gyerek ceruzája, meg hogy hogyan kell bekötni a füzeteket, mennyi legyen az osztálypénz, hanem részletesen elmondták, hogy milyen eszközökkel, milyen módszerekkel, melyik órán mit, miért tanulnak a gyerekek.

Szinte nincsenek füzeteik. Ami van, az sima fehér lapos, abba írják/rajzolják a betűket. Mert „vonalak közé írni nehéz” (idézet a tanítótól). Gyorsfűzőket kellett beszerezni különböző színekben, abba fűzik le témánként a kiosztott feladatlapokat, és van egy külön a szülőknek, ebben érkeznek az üzenetek. Meglepően jó a kommunikáció a szülőkkel, mindenről időben, írásban értesülünk. Munkafüzetük kettő van eddig, matek és írás. Akit érdekelnek a részletek: 18 eurot kellett befizetni tankönyvekre és a tanuláshoz szükséges eszközökre és 50 euro/hó a menza.

Összegezve, amit eddig látok, abból nekem az nagyon tetszik, hogy globálisan, összefüggésekben tanulnak. Nem tudom, melyik rendszer a jobb, különösen, ha az eredményességet tekintjük, hiszen világszerte probléma, hogy nem tudnak írni, olvasni, tanulni a „mai gyerekek”. Talán a német rendszer jobban próbál reflektálni egy hatéves lehetőségeire (mert tegyük hozzá, itt nagyon sokan most, ősszel a suliban ünneplik a hatodik szülinapjukat, kötelező iskolába jönni, nincs óvodai visszatartás), ettől a gyerek jobban érzi magát, még ha ez nem is oldja meg a fenti problémákat, míg otthon még mindig az a szemlélet, hogy mi is felnőttünk így, meg mi is kibírtuk. És igaz ez akkor is, ha tudom, hogy vannak otthon is jó tanárok, jó iskolák, akik lassanként próbálják mozgatni a rendszert a maguk szerény eszközeivel. Egyébként nem csak a tanítókon múlik ez, mi szülők is rettenetesen rugalmatlanok és - ha őszinték akarunk lenni - teljesítményorientáltak is vagyunk. Meg hát működik a ló túlsó oldalának esete is: amikor a pedagógus nem tesz szóvá semmit, mert a szülő személyes sértésnek veszi csemetéje kritizálását, és ne adj isten tettleg adja tudtára ellenvéleményét a tanárnak. De a fehérgalléros szülő sem jobb, az írásos panaszaival, meg a kirúgatással fenyegetéssel.

(Azért gyorsan ránéztem a 2013-as PISA eredményekre: a német diákok 22 hellyel járnak előbbre a mieinknél és egy csoportba kerültek pl. a finnekkel.)

Ebéd után kezdődik az OGS (Offene Ganztagschule), amit egész más gárda vezet, és alapvetően a gyerekmegőrzés a célja. Fél órát fordítanak a leckeírásra, és kérik a szülőket, hogy otthon nézzék át, mit csinált a gyerek. Eddig minden lecke mindig kész volt, bár volt benne néhol hiba, tehát lehet, hogy tartalmilag nem alaposan nézik át. Ez nyilván mínuszpont nálam, hiszen otthon tudatosan kerestem az iskolaotthonos osztályt, hogy a hat éves gyereket ne kelljen este otthon nyúzni még a leckeírással. (Ami ugyanakkor meglepő nekem is, hogy R. szívesen nézi át itthon a leckét. Pedig nekünk még szavakat is kell tanulnunk hozzá, vagy hát leginkább csak azt, mert írni – olvasni tud.) Az ám, de az OGS-ben a fennmaradó néhány órában kizárólag szabadon játszanak. Három terem van (egy lego, egy barkács és egy társasjátékterem), mindegyikben több felnőtt, plusz az udvar. A gyerekek teljesen szabadon mozognak ezeken a helyszíneken, ha akarnak, egyedül játszanak, ha akarnak egymással, ha akarnak a tanítókkal. Lehet zenét/mesét hallgatni magnóról, kisvasutazni, festeni, gyurmázni, olvasni, millió társasjáték, bábszínház, favár, bábu, mittudoménmicsoda van. És alapanyag bőséggel (festék, ragasztó, karton, csillogó izé). Akkor esznek, amikor megéheznek, az uzsonna ott van a hűtőben. És szabad hangosan énekelni a folyosón, sőt trappolni és szaladni is. Az is nagyon szerencsés, hogy két férfi tanító is van, ez szerintem nagyon fontos lenne otthon is, hiszen (a legtöbb esetben) úgyis az apját látja legkevesebbet a gyerek. Azt is simán el tudom képzelni, hogy az OGS-tanítók közösségi munka keretében vannak itt vagy gyakornokként, mert némelyik annyira fiatalnak tűnik.

Vannak AG-k is (munkaközösség J ), de ezek csak az őszi szünetben kezdődnek, azaz október közepén. Ezt nagyon sajnálom, a mozgás nagyon hiányzik R-nek. Ilyenek lesznek helyben, hogy: kreatív tánc, foci, sakk, társasjáték, szépítsd meg a sulit. Ez utóbbiról jut eszembe: van egy zöld osztályterem is: egy teraszrészen, fák, bokrok között néhány rattan bútor, és élő nyúl meg mókus az osztálytárs. Ja, ha valakit érdekel a különórák ára: egy alkalom 2,5 Euro. Ez otthon is versenyképes lenne, azt meg ne is számoljuk ki, hány százaléka az otthoni és az itteni fizetésnek.

Hosszúra nyúltam, de még ennyit muszáj: nem tudok elég hálás lenni a tanítói közösségnek: minden lehetséges eszközzel segítenek R-nk, mindig van, aki odaül mellé leckét írni, társasozni, ötujjfonni (bármi is legyen ez), segítik tanulni a nyelvet. Ennek hála, most, a hatodik héten már egyértelműen megért dolgokat (voltunk táncszínházban, ahol viszonylag sok volt az összekötő szöveg - azt mondta, nem érti, de adekvát kérdéseket tett fel, tehát valahol mégis átment az üzenet egy része), alapvető mondatokat elkezdett használni, kezdeményező a közösségben. Bámulatos. És mindemellett jól érzi magát. Gott sei Dank!