Kezdjük ezzel: húú!, meg haaa!, meg apám!.

Játékboltban voltunk. Elolvadásom alapvetően nem a választéknak szól. Mert az olyan amilyen, és nyilvánvalóan pénzkérdés. Hanem annak az attitűdnek, ahogyan a célközönséget kezelik. Hogy nem baj, ha bemegy egy gyerek is a játékboltba. Nem árgus szemmel figyelő - jobb esetben - eladók, vagy - rosszabb esetben - biztonsági őrök között nézhet körül. Hogy nem baj, ha gyerekként viselkedik.

Kezdjük ott, hogy az alagsorba vezető lépcső mellett gyönyörű facsúszda vezet a játékok közé. Jó, persze, ez lehet pénzkérdés.

De arra mi a kifogás, hogy a témák szerint osztott polcok között mindenhol ki van készítve néhány játék? Kis asztalon a vadnyugati lego, traktorkerékben néhány kisautó, felépített autópálya, favonat, asztali foci. Mindenhol van mihez hozzányúlni, van mit kipróbálni, így a játéknézegetés nem válik közelharccá a gyerek és a szülő között, hogy vajon mit szabad megfogni-megnyomni-szétszedni és mit nem. Jól érzi magát a gyerek, nyugodtan körülnézhet a szülő. És simán belefér az is, hogy valamire ki van írva, hogy azzal nem lehet játszani. Oké, azzal akkor nem játszunk.

Nem fogadom el azt az érvet, hogy otthon úgyis tönkretennék. Örök, unalomig ismételt példám az Intercity: azt miért nem teszi tönkre az utazóközönség? Ha megtisztelem a másikat azzal, hogy bízok benne és színvonalas szolgáltatást nyújtok, akkor a másik meg fogja becsülni azt. (Már általánosítottam és nem a MÁV-ról beszélek. :)) Még ha néha tönkre is mennének játékok, és az is lehet, hogy néha eltűnnének játékok. De szerintem alapvetően működne a rendszer. Mert szeretjük, ha felnőttnek néznek minket.

Ja, hogy pisilni kell? Nemmegmondtamhogymégaziskolábanmenjel?! Most indulhatunk haza. Oppá, itt van WC? Külön gyerek meg szülői? Meg pelenkázó? Meg gyerek-kézmosó? Nem vagyok egy tipikus japán turista, de sutyiban elővettem a fényképezőgépet. Akkor a slozi, mint az irodám. Bocs, nem, kétszer akkora. Ez persze pénzkérdés: de nem hiszem, hogy a magyar szülő arra vágyik, hogy ilyen színvonalú mosdó legyen, csak arra, hogy legalább a gyereknek legyen hova elmennie, ha hirtelen jön rá a szükség. Mert a gyerekek már csak ilyenek. (Megjegyzem, a városban szerintem több nyilvános WC van, mint Magyarországon összesen, fizetni csak önkéntes alapon kell, és persze enni lehet a földről – de ez is biztosan pénzkérdés.)

De a legnagyobb ötlet csak most jön, minden játékbolt-tulajdonos és azok ismerőseinek figyelmébe! Osztani ér: van egy polc, rajta nagy piros dobozok a következő felirattal: Ezt kérem a szülinapomra és a név, meg a születésnap dátuma. Addig keringtem a polc körül, amíg megláttam egy anyukának látszó nőt érkezni, aki belekukkantott az egyik dobozba, kivett egy Harry Potter könyvet, meg kis keresgélés után még valamit. Most már nem bírtam magammal, közelebb lopakodtam, és végre találtam egy tájékoztató táblát: három héttel a születésnap előtt lehet egy ilyen dobozt kérni (ingyenesnek tűnt), és abba a gyerek tetszőleges játékokat tehet bele. A kedves ajándékozni vágyó rokonság, baráti kör pedig pénztárcájának, ízlésének megfelelően azt vesz meg a dobozból, amit akar. Dupla siker: a gyerek tuti örül, az ajándékozónak meg nem kell a kefét rágnia, hogy mit is kell vennie az épp akárhányéves rokonnak, szomszédnak, iskolatársnak. Hát nem zseniális? És nem pénzkérdés.

(P.S.: A család felnőtt fele megosztott ez utóbbi ötlet zsenialitását illetően. Az ellentábor azt kérdezi: Hol marad a meglepetés?)

(P.S.2.: Az ellentábor még sosem vásárolt ajándékot rokongyerek, osztály/ovistárs, játszótéri barát stb. szülinapjára mély kétségbeesésben, hogy miarossebet vegyen.)