Kezdjük ezzel: húú!, meg haaa!, meg apám!.

Játékboltban voltunk. Elolvadásom alapvetően nem a választéknak szól. Mert az olyan amilyen, és nyilvánvalóan pénzkérdés. Hanem annak az attitűdnek, ahogyan a célközönséget kezelik. Hogy nem baj, ha bemegy egy gyerek is a játékboltba. Nem árgus szemmel figyelő - jobb esetben - eladók, vagy - rosszabb esetben - biztonsági őrök között nézhet körül. Hogy nem baj, ha gyerekként viselkedik.

Kezdjük ott, hogy az alagsorba vezető lépcső mellett gyönyörű facsúszda vezet a játékok közé. Jó, persze, ez lehet pénzkérdés.

De arra mi a kifogás, hogy a témák szerint osztott polcok között mindenhol ki van készítve néhány játék? Kis asztalon a vadnyugati lego, traktorkerékben néhány kisautó, felépített autópálya, favonat, asztali foci. Mindenhol van mihez hozzányúlni, van mit kipróbálni, így a játéknézegetés nem válik közelharccá a gyerek és a szülő között, hogy vajon mit szabad megfogni-megnyomni-szétszedni és mit nem. Jól érzi magát a gyerek, nyugodtan körülnézhet a szülő. És simán belefér az is, hogy valamire ki van írva, hogy azzal nem lehet játszani. Oké, azzal akkor nem játszunk.

Nem fogadom el azt az érvet, hogy otthon úgyis tönkretennék. Örök, unalomig ismételt példám az Intercity: azt miért nem teszi tönkre az utazóközönség? Ha megtisztelem a másikat azzal, hogy bízok benne és színvonalas szolgáltatást nyújtok, akkor a másik meg fogja becsülni azt. (Már általánosítottam és nem a MÁV-ról beszélek. :)) Még ha néha tönkre is mennének játékok, és az is lehet, hogy néha eltűnnének játékok. De szerintem alapvetően működne a rendszer. Mert szeretjük, ha felnőttnek néznek minket.

Ja, hogy pisilni kell? Nemmegmondtamhogymégaziskolábanmenjel?! Most indulhatunk haza. Oppá, itt van WC? Külön gyerek meg szülői? Meg pelenkázó? Meg gyerek-kézmosó? Nem vagyok egy tipikus japán turista, de sutyiban elővettem a fényképezőgépet. Akkor a slozi, mint az irodám. Bocs, nem, kétszer akkora. Ez persze pénzkérdés: de nem hiszem, hogy a magyar szülő arra vágyik, hogy ilyen színvonalú mosdó legyen, csak arra, hogy legalább a gyereknek legyen hova elmennie, ha hirtelen jön rá a szükség. Mert a gyerekek már csak ilyenek. (Megjegyzem, a városban szerintem több nyilvános WC van, mint Magyarországon összesen, fizetni csak önkéntes alapon kell, és persze enni lehet a földről – de ez is biztosan pénzkérdés.)

De a legnagyobb ötlet csak most jön, minden játékbolt-tulajdonos és azok ismerőseinek figyelmébe! Osztani ér: van egy polc, rajta nagy piros dobozok a következő felirattal: Ezt kérem a szülinapomra és a név, meg a születésnap dátuma. Addig keringtem a polc körül, amíg megláttam egy anyukának látszó nőt érkezni, aki belekukkantott az egyik dobozba, kivett egy Harry Potter könyvet, meg kis keresgélés után még valamit. Most már nem bírtam magammal, közelebb lopakodtam, és végre találtam egy tájékoztató táblát: három héttel a születésnap előtt lehet egy ilyen dobozt kérni (ingyenesnek tűnt), és abba a gyerek tetszőleges játékokat tehet bele. A kedves ajándékozni vágyó rokonság, baráti kör pedig pénztárcájának, ízlésének megfelelően azt vesz meg a dobozból, amit akar. Dupla siker: a gyerek tuti örül, az ajándékozónak meg nem kell a kefét rágnia, hogy mit is kell vennie az épp akárhányéves rokonnak, szomszédnak, iskolatársnak. Hát nem zseniális? És nem pénzkérdés.

(P.S.: A család felnőtt fele megosztott ez utóbbi ötlet zsenialitását illetően. Az ellentábor azt kérdezi: Hol marad a meglepetés?)

(P.S.2.: Az ellentábor még sosem vásárolt ajándékot rokongyerek, osztály/ovistárs, játszótéri barát stb. szülinapjára mély kétségbeesésben, hogy miarossebet vegyen.)

Egy kedves kollégám javasolta – látva kezdeti adminisztratív szerencsétlenkedéseinket -, hogy olvassam el Vaszary Gábor Ketten Párizs ellen című opuszát. Megtettem, egyrészt mert bízok a kollégám ízlésében, másrészt mert úgyis adós voltam már rég a majdnem névrokon író megismerésével. Most a regényt a nyelvtanulás kapcsán citálnám:

„Wilkmann ugyanis azt mondta, hogy eleinte az ember senkit sem ért meg, és senkivel sem tud beszélni, dacára annak, hogy szünet nélkül tanul. Aztán lassanként elkezd francia szavakat mondani, de senki sem érti, hogy mit. Főleg azt nem érti, hogy mások mit mondanak neki. Aztán nagyon lassan elkövetkezik az az idő is, hogy megérteti magát, ő viszont még mindig nem ért senkit. Az újabb fejlődési szakasz a következő: már hiszi, hogy érti őket, holott jogtalanul hiszi, mert inkább csak félreértésről lehet szó. Ha rendületlenül tovább tanul, eljő a boldog idő, amikor lassanként már megért egyeseket, de másokat még egyáltalán nem. Legvégül mindenkit megért és odavan a boldogságtól, azt hiszi, ő már tökéletesen tud, és mindaddig hiszi ezt, amíg telefonon keresztül nem beszélnek hozzá, mert akkor be kell látnia, hogy megint csak nem ért meg senkit sem. De elcsüggedni nem szabad.”

Én most valahol a „már megérteti magát” és a „már hiszi, hogy érti őket” állapot között vagyok. Éppen ma megyek egyébként nyelvi szintfelmérőre, ott majd megmondják, mi a helyzet. Várakozásom legalábbis ambivalens: ha szerintük nem tudok annyira nagyon jól, akkor az Integrationskurse-ra kerülök, ami egyrészt sokkal olcsóbb (állam bácsi támogatja), másrészt ott nem csak nyelvtanítást ígérnek, hanem némi tájékoztatást a német társadalom működéséről – ami nem lenne haszontalan, mert pl. orvosunk még mindig nincs. Ámde ha kiderül, hogy okos vagyok, és beosztanak a haladó kurzusra, akkor meg milyen büszke leszek magamra – és mennyire belém áll majd a félsz, hogy jajistenem, a többiek biztosan tényleg jól beszélnek németül. De ez már csak rám, meg a pszichológusomra tartozik.

Voltam egy másik helyen is nyelvkurzus iránt érdeklődni: úgy hívják, hogy Volkshochschule és egész vastag könyvük van a náluk induló kurzusokról. Lehet itt indiai főzőiskolába járni, meg thai chi-zni, meg mediátornak tanulni, háztartásvezetésben javulni és persze nyelveket tanulni, ráadásul nem is túl drágán. Ettől egészen el voltam halva, otthon tényleg nincs ilyen vagy csak én nem kerestem-találtam sosem? A kezdeti lelkesedés azonban kicsit megcsappant, amikor személyesen is bementem hozzájuk. Itt is azt ígérték, hogy a kolléga majd felméri a tudásomat és aztán ajánl kurzust. Namost, kolléga – látván, hogy el tudok mondani két összefüggő mondatot – mindjárt mondta is, hogy akkor mikor, melyik kurzusba menjek, ahol egyébként már pont csak egy hely van. Ez egy C1-es kurzus lett volna, kicsit aggodalmaskodtam, hogy mi van, ha ez nekem túl nehéz, arra az volt a válasz, hogy ez az én rizikóm, ha befizetem az összeget, már nincs visszaút. He?! Kiszerettem belőlük, ez van. Nyilvánvalóan itt is sokféle szolgáltatás sokféle színvonalon érhető el. Ez nekem nem tetszett. Akkor sem, ha zárás előtt negyed órával estem be.

A gyerekeknek olyan lehet ez az egész, mintha újra tanulnának beszélni. Tegnap az iskolában az osztálytársak odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy R. milyen nyelvet beszél, aztán egyikük sajnálkozva megállapította, hogy ő csak németül. Minden ilyen alkalmat megragadok, hogy elmondjam R-nek, milyen jó most neki, mennyivel több lesz, ha megismer egy másik nyelvet, kultúrát - mások ezt irigylik tőle. Ráfér a bátorítás, minden reggel nehezen indul iskolába, és elhiszem neki, hogy nem könnyű minden nap fejest ugrani egy tök ismeretlen dologba. De olyan még nem volt, hogy délután ne vidáman várta volna bármelyikünket és ne lennének minden nap új és jó élményei. Tegnap már azt panaszolta, hogy az a baj, hogy még arra a kérdésre sem tud válaszolni, amit már megért. Erre felkaptam a fejem: miért, van, amit már megértesz?! Egyszerűen hihetetlen az egész.

D. meg elhallgatott. Szívem szakad meg érte, csendben játszik az óvodában, miközben alapeleme a beszéd. Ugyanakkor meg is nyugtat: nem panaszkodik, láttam foglalkozás közben, csörget, mutogat, csinálja, amit a többiek, és már hajlandó német szavakat kiejteni a száján. Eddig mindig letorkollt, hogy beszéljek már normálisan, de most belemegy a játékba, hogy nevezzünk meg németül dolgokat. Négy nap ovi után. Úgyhogy itt sincs semmi keseregnivaló, csak tanulságos látni, hogy hogyan reagál az új helyzetre. Ugyanis az első két napon meg volt győződve róla, hogy értik, amit mond, aztán a harmadik napra leesett neki, hogy nem. És elhallgatott. Persze csak az oviban, itthon aztán bepótolja. Jaj annak, aki a közelébe megy, máris indulnak a véget nem érő D.-féle sztorik tűzről, balesetről, szerelésről - amolyan fiús dolgokról.

Ritkán álmodok repülésről. Ha igen, akkor napokig fogva tart az a hihetetlen szabadságérzés, amit az álombéli repülés okoz. Természetesen szabadon repülök, nem ember által alkotott masinában. Nincsenek szárnyaim sem, egyszerűen csak képes vagyok repülni. Elmondhatatlan érzés. A valóságban két dolog van, ami egy icipicit megközelíti ezt, éspedig véletlenül sem a valódi repülés: elsősorban az úszás, másodsorban a kerékpározás képes azokat a szinapszisokat beindítani az agyamban, amelyek a (fizikai) szabadság érzetét keltik bennem.

Pécset nagyon szeretem, de óriási feketepontja, hogy nem lehet benne igazán biciklizni. Tegnapelőtt megérkeztek a bicajaink Münsterbe. Tegnap pedig átélhettem sok év után újra az arcomba suhanó szél okozta örömöt. Münsteriek lettünk, igazán.

Merthogy Münster biciklis város. Itt mindenki, mindenhova biciklivel közlekedik. Még saját neve is van a kerékpárnak, errefelé úgy hívják, hogy Leeze. A főpályaudvarnál nem autós mélygarázs van, hanem földalatti bicikliparkoló. Ettől függetlenül mindenhol biciklik százai sorakoznak. Némelyik ott rozsdásodik akár évek óta, ahol a valószínűleg ösztöndíjjal egy-két félévet itt töltött egyetemista gazdája hagyta. A gyerek, a kismama, a nagymama, a nagyságos asszony, a nyugdíjas néni, az úr, a srác, mindenki biciklizik. Méghozzá veszélyesen. Ön- és közveszélyesen. Valószínűleg épp emiatt a legbiztonságosabb közeledési eszköz. Mert figyel rá a gyalogos és figyel rá az autós is. Csak ő, a biciklis nem figyel senkire. Csak száguld a jól kiépített piros köves utak egyikén vagy a belvárost körülölelő kétsávos sétányon.

Annyi a bicikli, hogy törekedni kell rá, hogy a valahogyan felismerhető legyen, mert a parkoló tömegben - mely amőba módjára változik – nem könnyű megjegyezni, hol is hagytad a sajátod. Úgyhogy virágzik a bicikli-dísz iparág: üléshuzatok, csengők, virágkoszorúk, dudák számtalan méretben, formában, bárhol, bármikor. Az iskolába az első héten jött a Polizei, és tanította a gyerekeket a kerékpáros közlekedés szabályaira. Ilyenre egyébként én is emlékszem saját általános iskolámból, hiszen Pápa is biciklis-város. Mint ahogy Mohács is, meg sok más város otthon is, ahol viszonylag egyenes a terep. De azért ez egészen elképesztő, amit itt biciklizés alatt értenek.

Nem tudom ezzel függ-e össze, de az öltözködés is sokkal lazább. Vagy ha másként nézem, nagyon uniformizált. Mindenki farmerben jár. A közelben van a közigazgatási bíróság, sokszor megyünk el arra, ügyvédnek, bírónak látszó alakok mászkálnak ki-be az ajtón, fehér ingben, fekete zakóban - és farmerben. Természetesen a bíróság mellett is van kerékpár-parkoló. De a kedvencem az egyszer ugyanitt látott csaj, nagyon csinos grafitszürke nadrágkosztümben, fehér blúz, nyaklánc, smink - és vakító rózsaszín vászon tornacipő. Imádtam.

Amikor a már említett Pápáról Pécsre kerültem, meghatározó élmény volt, hogy – olyan nagyvárosiasan – az emberek nem figyelnek egymásra, arról nem is beszélve, hogy egymás szemébe néznének. Itt – Pécsnél másfélszer nagyobb városban – az lep meg, hogy az emberek figyelnek egymásra: az utcán felveszik a szemkontaktust, a boltban szóba elegyednek, a gyerekekre rámosolyognak lépten-nyomon, a pékségben a kezükbe nyomnak egy kettétört zsemlét. Olyan egyszerűen emberi az egész. Ettől (is) jól érzem magam.  

Azt szokták mondani a vendégszeretetükről híres, ámde statisztikailag nem nagyon idegenszerető magyarok, hogy a német nem egy barátságos nemzet. Lehet, hogy csak elég messze kellett jönnünk, de mi egészen mást tapasztalunk. Hogy a sztereotípiáknál maradjunk, inkább az az érzésem, hogy már-már amerikásan vigyorognak egyfolytában. Bár abban nem amerikásak, hogy valóban kedvesnek tűnnek. Az is igaz, hogy most egy alvóvárosban lakunk, 10 perc vonatútra Münstertől, ahol valószínűleg mindenki ismer mindenkit, így hamar feltűnik, ha idegen érkezik a környékre. Na, meg a nyolc éves Opel is már-már veteránautónak számít errefelé és mint ilyen, vonza a tekinteteket.

Apropó, múlt vasárnap belefutottunk egy veteránautó-bemutatóba a Domplatz-on, ahol a legnagyobb sikert és ovációt az utolsóként rajthoz álló Trabant kapta. Itt tényleg elképzelni sem tudják, hogy néhány szélességi fokkal keletebbre ez bevett közlekedési eszköz volt még nem olyan régen is. Én meg azt nem értem, mi bajuk van: nem volt olyan rossz kocsi a Trabi még a pre-környezettudatos korban.

Szóval, különösen a játszótéren vagyunk kakukktojások, de a helyi boltokban sem találkoztunk még turistákkal. Ellenben többen megkérdezték, hogy milyen nyelvet beszélünk, mert ilyet ők még nem hallottak. Így lehet, hogy az egzotikumunknak szól a kedvességük, de tény, hogy mi most ezzel szembesülünk.

Münsteren belül sem voltak még rossz élményeink. Az iskola (történelmi belváros, katolikus állami iskola – tudom, hogy ez utóbbi nálunk nehezen dekódolható) volt a legelső, ahol ez a hozzáállás igazán meglepett. Az igazgatónak különösen, de az osztálytanítónak is elhisszük, hogy nekik ez állati izgalmas pedagógiai kihívás, nemnémet gyerekeket integrálni a rendszerbe (van egy görög kislány is az osztályban), mert úgy adták elő. Ha csak a szakmájuknak kijáró profizmus ez, akkor is – vagy talán akkor különösen – le a kalappal előttük, de ha a gyerek őszinteség-szenzorait használjuk, azon is átment a tantesület eddig megismert összes tagja.

Az óvoda, amihez élesben épp a héten lesz szerencsénk, ugyancsak nagyon befogadónak tűnt. Bár azt nem biztos, hogy pontosan tudják, mit is fogadnak be. Frau Kröger (anorexiás ötvenes - jaj!) örömmel mesélte, hogy van még egy magyar gyerekük, aztán pillanatnyi szünet után aggódva megkérdezte, hogy érteni fogják-e egymást, mert az arab gyerekek annyira más dialektust beszélnek, hogy nincsenek előbbre azzal, hogy arabok. Megnyugtattuk az óvodavezetőt, hogy Magyarország kis ország (egyébként ugyanezen a kontinensen), ilyen gond nem lesz. Attól viszont kicsit aggódok, hogy ha D. nyelvi erősítést kap, ráadásul korosztályosat, abból nem némettanulás lesz, ellenben az óvoda teljes állománya kénytelen lesz megtanulni magyarul. D. most is, anélkül, hogy egy cseppet is zavarba jött volna attól, hogy nincs visszajelzés, hosszasan magyarázott bárkinek, aki arra járt. Meg is állapították, hogy mennyire nyitott gyerek. Ja, mint Micimackó: egyirányú fekete lyuk. :)

Egyébként röviden csak úgy lehet leírni az óvodai rendszerük azon szegmensét, amibe mi belecsöppenünk, hogy: elmebaj. Heti 35 órás ellátást biztosító helyet sikerült szereznünk. Protekcióval – nini, itt sem tökéletes a rendszer. Vagy a homo sapiens. A heti 35 óra úgy jön ki, hogy vihetem a gyereket reggeltől fél egyig, aztán kettőre visszavihetem és maradhat négyig. A szerződésben persze az áll, hogy a napi 7 órát vagy egyben vagy részletekben lehet letölteni, de az első verzió élőszóban nem merült fel opcióként. Érzek ebben némi pressziót, hogy délutánra ne vigyem vissza a gyereket. Ez a számítás nem jön be, mert ahhoz, hogy egy év alatt megtanuljon németül, a lehető legtöbb anyanyelvi közeget szeretném biztosítani számára, úgyhogy mi bizony kettőkor kopogni fogunk az ajtón. Ettől eltekintve nagyon barátságosan fogadtak, mindent megmutattak (ha jól számoltam, 22 gyerekre hat játszóhelyiség van, plusz az udvar és legalább hat gondozót is láttam délután négy órakor – ezeket a megjegyzéseket az érti, aki valaha magyar bölcsödébe-óvodába hordta-hordja a gyerekét). Komolyan mentegetőztek amiatt, ahogy a tornaszoba épp kinéz: beáztak és 20 cm magasan állt a víz a padlástéri teremben. A borzasztó állapotok alatt építési területet kellett érteni. Komplett felújításnak estek neki, ha már történt ez a kis incidens. Most én meséljem el nekik, hogy ezt annyival is el lehet intézni, hogy kilapátolod a vizet, oszt’ jó napot?

Sokszorosan szerencsés vagyok – elsőként azért, mert lehetőségem adódott, hogy egy teljes évet Németország egyik távoli csücskében, Münsterben tölthessek a családommal. Másodszorra azért, mert – most még - úgy tűnik, lesz visszautunk is Pécsre, ahonnan indultunk. (Bár Unortodoxiából nem csak az elvezető utak szövevényesek, a visszautak is azok lehetnek.) Harmadszorra azért, mert ezzel az úttal megadhatom azt a gyerekeimnek, amit mindig is irigyeltem a többnyelvű gyerekektől – a lehetőséget, hogy valóban világpolgárok legyenek, ha akarnak; ne legyenek nyelvi, kulturális, mobilitási gátlásaik az útnak induláskor vagy az otthon maradáskor (bárhol is legyen ez). Harmadszor azért, mert nem volt könnyű eljönni: nagyon sokan vannak jelen az életemben, akik miatt érdemes lett volna otthon maradni, és akik ráadásul most várják, hogy hírt adjak magunkról. Annyi felé szeretném teljesíteni ezt az elvárást, hogy egyszerűbbnek láttam blogot írni - és hát, csak az olvasson engem…

A szomszéd fűje mindig zöldebb – ismeri mindenki az érzést, amikor új helyre érkezik és ott valahogy minden szebbnek-jobbnak tűnik, mint otthon. Pedig – mint ez általában beigazolódik – csak a szokatlansága az, ami eléri az ingerküszöbünket.

A természetes, hétköznapi jólét mindenhonnan sugárzik. Ez már az, amikor nem kell a legmárkásabb, legdrágább ruhát viselned, hogy mindenki lássa, hogy megteheted; amikor nem kell terepjárót venned, hogy aztán irigykedve mutogassanak rád, hogy csak kompenzálsz; nem kell a házadnak máshogy kinéznie, mint a szomszédnak, és nem kell hodályban laknod, mert az helyez el téged a társadalmi ranglétrán, akkor is, ha egyébként nem bírod kifűteni. És még az is lehet, hogy nem is kertész gondozza a gyönyörű kerteket, lehet, hogy elég az egy állás/fő ahhoz, hogy jól megélj, és van időd és kedved babrálni a kertben, és rápattanva a fűnyíró-traktorra lenyírni a harsogó zöld füvet.

Az egyik első rácsodálkozásom a szelektív szemétgyűjtésre volt: na, nem arra, hogy ez létezik, sem nem arra, hogy mennyire precízen csinálják. Vagyis de, épp ez utóbbira: a münsteri főpályaudvaron (mifelénk bármely város legpiszkosabb létesítménye lenne ez) vártuk épp a vonatunkat, tudjátok, amikor csak úgy, véletlenszerűen követsz egy-egy embert a tekinteteddel, mint a strandon, naszóval néztem azt a nőt, aki valamilyen péksütemény utolsó falatjait ette. Még járt az állkapcsa, amikor odasétált az akkurátusan négy részre osztott szemeteshez, a zacskó tartalmát, néhány morzsát belerázott a vegyes szemétnek fenntartott edénybe, a papírt pedig a csomagolóanyagokhoz tette. Nem tartott ez tovább fél másodpercnél, és ami lenyűgözött, az a mozdulat természetessége volt. Ez már a személyisége része. Mindeközben Magyarországon még mindig úri huncutságnak tekintik sokan a szelektív szemétgyűjtést, az újra és újra felhorgadó indulat a szelektív szemét összeöntése miatt csak arra jó, hogy nevetségessé tegye magát az intézményt. És mennyire jó lenne azt mondani, hogy ez csak generációs probléma, pedig nem az, a fiatalok semmivel sem tudatosabbak ezügyben, mint az öregjeik.

Aztán vannak a jólétnek túlkapásai is: nagyon szórakoztatott, amikor az első, két hétre átmenetileg bérelt lakásunk konyhájában terepszemlét tartottam, és a konyhaszekrényben egy Instant Mehl feliratú zacskót találtam. Mi a bánat tud instant lenni egy liszten?! Az összetétel szerint 100% lisztről van szó. Akkor meg? Arra jó volt, hogy a blog címét is tőle kapja: az én itt-tartózkodásom is csak egy hosszú pillanat lesz, még ha egészen hétköznapi is, mint egy kilogramm búzaliszt – az azonnali hatást pedig itt osztom meg veletek, ebben a blogban.