Ritkán álmodok repülésről. Ha igen, akkor napokig fogva tart az a hihetetlen szabadságérzés, amit az álombéli repülés okoz. Természetesen szabadon repülök, nem ember által alkotott masinában. Nincsenek szárnyaim sem, egyszerűen csak képes vagyok repülni. Elmondhatatlan érzés. A valóságban két dolog van, ami egy icipicit megközelíti ezt, éspedig véletlenül sem a valódi repülés: elsősorban az úszás, másodsorban a kerékpározás képes azokat a szinapszisokat beindítani az agyamban, amelyek a (fizikai) szabadság érzetét keltik bennem.

Pécset nagyon szeretem, de óriási feketepontja, hogy nem lehet benne igazán biciklizni. Tegnapelőtt megérkeztek a bicajaink Münsterbe. Tegnap pedig átélhettem sok év után újra az arcomba suhanó szél okozta örömöt. Münsteriek lettünk, igazán.

Merthogy Münster biciklis város. Itt mindenki, mindenhova biciklivel közlekedik. Még saját neve is van a kerékpárnak, errefelé úgy hívják, hogy Leeze. A főpályaudvarnál nem autós mélygarázs van, hanem földalatti bicikliparkoló. Ettől függetlenül mindenhol biciklik százai sorakoznak. Némelyik ott rozsdásodik akár évek óta, ahol a valószínűleg ösztöndíjjal egy-két félévet itt töltött egyetemista gazdája hagyta. A gyerek, a kismama, a nagymama, a nagyságos asszony, a nyugdíjas néni, az úr, a srác, mindenki biciklizik. Méghozzá veszélyesen. Ön- és közveszélyesen. Valószínűleg épp emiatt a legbiztonságosabb közeledési eszköz. Mert figyel rá a gyalogos és figyel rá az autós is. Csak ő, a biciklis nem figyel senkire. Csak száguld a jól kiépített piros köves utak egyikén vagy a belvárost körülölelő kétsávos sétányon.

Annyi a bicikli, hogy törekedni kell rá, hogy a valahogyan felismerhető legyen, mert a parkoló tömegben - mely amőba módjára változik – nem könnyű megjegyezni, hol is hagytad a sajátod. Úgyhogy virágzik a bicikli-dísz iparág: üléshuzatok, csengők, virágkoszorúk, dudák számtalan méretben, formában, bárhol, bármikor. Az iskolába az első héten jött a Polizei, és tanította a gyerekeket a kerékpáros közlekedés szabályaira. Ilyenre egyébként én is emlékszem saját általános iskolámból, hiszen Pápa is biciklis-város. Mint ahogy Mohács is, meg sok más város otthon is, ahol viszonylag egyenes a terep. De azért ez egészen elképesztő, amit itt biciklizés alatt értenek.

Nem tudom ezzel függ-e össze, de az öltözködés is sokkal lazább. Vagy ha másként nézem, nagyon uniformizált. Mindenki farmerben jár. A közelben van a közigazgatási bíróság, sokszor megyünk el arra, ügyvédnek, bírónak látszó alakok mászkálnak ki-be az ajtón, fehér ingben, fekete zakóban - és farmerben. Természetesen a bíróság mellett is van kerékpár-parkoló. De a kedvencem az egyszer ugyanitt látott csaj, nagyon csinos grafitszürke nadrágkosztümben, fehér blúz, nyaklánc, smink - és vakító rózsaszín vászon tornacipő. Imádtam.

Amikor a már említett Pápáról Pécsre kerültem, meghatározó élmény volt, hogy – olyan nagyvárosiasan – az emberek nem figyelnek egymásra, arról nem is beszélve, hogy egymás szemébe néznének. Itt – Pécsnél másfélszer nagyobb városban – az lep meg, hogy az emberek figyelnek egymásra: az utcán felveszik a szemkontaktust, a boltban szóba elegyednek, a gyerekekre rámosolyognak lépten-nyomon, a pékségben a kezükbe nyomnak egy kettétört zsemlét. Olyan egyszerűen emberi az egész. Ettől (is) jól érzem magam.