Sokszorosan szerencsés vagyok – elsőként azért, mert lehetőségem adódott, hogy egy teljes évet Németország egyik távoli csücskében, Münsterben tölthessek a családommal. Másodszorra azért, mert – most még - úgy tűnik, lesz visszautunk is Pécsre, ahonnan indultunk. (Bár Unortodoxiából nem csak az elvezető utak szövevényesek, a visszautak is azok lehetnek.) Harmadszorra azért, mert ezzel az úttal megadhatom azt a gyerekeimnek, amit mindig is irigyeltem a többnyelvű gyerekektől – a lehetőséget, hogy valóban világpolgárok legyenek, ha akarnak; ne legyenek nyelvi, kulturális, mobilitási gátlásaik az útnak induláskor vagy az otthon maradáskor (bárhol is legyen ez). Harmadszor azért, mert nem volt könnyű eljönni: nagyon sokan vannak jelen az életemben, akik miatt érdemes lett volna otthon maradni, és akik ráadásul most várják, hogy hírt adjak magunkról. Annyi felé szeretném teljesíteni ezt az elvárást, hogy egyszerűbbnek láttam blogot írni - és hát, csak az olvasson engem…

A szomszéd fűje mindig zöldebb – ismeri mindenki az érzést, amikor új helyre érkezik és ott valahogy minden szebbnek-jobbnak tűnik, mint otthon. Pedig – mint ez általában beigazolódik – csak a szokatlansága az, ami eléri az ingerküszöbünket.

A természetes, hétköznapi jólét mindenhonnan sugárzik. Ez már az, amikor nem kell a legmárkásabb, legdrágább ruhát viselned, hogy mindenki lássa, hogy megteheted; amikor nem kell terepjárót venned, hogy aztán irigykedve mutogassanak rád, hogy csak kompenzálsz; nem kell a házadnak máshogy kinéznie, mint a szomszédnak, és nem kell hodályban laknod, mert az helyez el téged a társadalmi ranglétrán, akkor is, ha egyébként nem bírod kifűteni. És még az is lehet, hogy nem is kertész gondozza a gyönyörű kerteket, lehet, hogy elég az egy állás/fő ahhoz, hogy jól megélj, és van időd és kedved babrálni a kertben, és rápattanva a fűnyíró-traktorra lenyírni a harsogó zöld füvet.

Az egyik első rácsodálkozásom a szelektív szemétgyűjtésre volt: na, nem arra, hogy ez létezik, sem nem arra, hogy mennyire precízen csinálják. Vagyis de, épp ez utóbbira: a münsteri főpályaudvaron (mifelénk bármely város legpiszkosabb létesítménye lenne ez) vártuk épp a vonatunkat, tudjátok, amikor csak úgy, véletlenszerűen követsz egy-egy embert a tekinteteddel, mint a strandon, naszóval néztem azt a nőt, aki valamilyen péksütemény utolsó falatjait ette. Még járt az állkapcsa, amikor odasétált az akkurátusan négy részre osztott szemeteshez, a zacskó tartalmát, néhány morzsát belerázott a vegyes szemétnek fenntartott edénybe, a papírt pedig a csomagolóanyagokhoz tette. Nem tartott ez tovább fél másodpercnél, és ami lenyűgözött, az a mozdulat természetessége volt. Ez már a személyisége része. Mindeközben Magyarországon még mindig úri huncutságnak tekintik sokan a szelektív szemétgyűjtést, az újra és újra felhorgadó indulat a szelektív szemét összeöntése miatt csak arra jó, hogy nevetségessé tegye magát az intézményt. És mennyire jó lenne azt mondani, hogy ez csak generációs probléma, pedig nem az, a fiatalok semmivel sem tudatosabbak ezügyben, mint az öregjeik.

Aztán vannak a jólétnek túlkapásai is: nagyon szórakoztatott, amikor az első, két hétre átmenetileg bérelt lakásunk konyhájában terepszemlét tartottam, és a konyhaszekrényben egy Instant Mehl feliratú zacskót találtam. Mi a bánat tud instant lenni egy liszten?! Az összetétel szerint 100% lisztről van szó. Akkor meg? Arra jó volt, hogy a blog címét is tőle kapja: az én itt-tartózkodásom is csak egy hosszú pillanat lesz, még ha egészen hétköznapi is, mint egy kilogramm búzaliszt – az azonnali hatást pedig itt osztom meg veletek, ebben a blogban.